Nem tudom, mi volt abban a pár csokornyi dalban, abban a néhány évig tartó, nyúlfarknyi életműben, ami olyan magot rejtett a szívem alá, amely évtizedek múltán is kihajt időről időre. És állja a viharos szelet a lázadás mezején.
A Nirvana, és Kurt Cobain zsenialitása fájdalmasan hamar megszakadt a zenitjén, de a mítoszok már csak ilyenek. Örök kérdés, mennyiben járul hozzá az üstökösszerű fellobbanás ahhoz, hogy ne puhuljon fel a legenda státusz emlékművének dolomitja. A Nirvanának már nem adatott meg, hogy esetleg gyengébb formát mutasson, mert a csúcson lévő, mégis ezer sebből vérző zenekar lelke, az énekes-gitáros Kurt Cobain fejbe lőtte magát. 1994. április 5-én, Seattle-ben, 27 évesen, bár nem hinném, hogy szándékolt a „27-esek klubjához” tartozni. Vagy egyáltalán, bárhová is tartozni.
Történnek olyan események sok-sok kilométerre innen, amelyek beleégnek az emberbe, és évtizedek múltán is emlékszik rá, hogyan értesült annak híréről. Jómagam – internet nem lévén – egy zenei lapban olvastam a zenész haláláról, hogy a depresszív énünk, a személyiségünk mindenre magasról tévő szeletének dalosa, a groteszk forradalmára lelépett innen.
Egyszerű dalokat hagyva maga után, amelyek csöppet sem egyszerű érzelmeket váltottak ki bennem. Sokszor utánaolvastam, megrágtam magamban az esetet, eljátszottam a gondolattal, mi járhat az agyban a halálos döntéskor, mi lehet a végső felfogott momentum abban az utolsó pillanatban.
A Kispál és a Borz megénekelte, hogy „jó, hogy vége a hatvanas éveknek és nem jön újra el”, úgy vélem, a kilencvenes évek reménysége ismét ránk férne. Igaz, Kurt reményvesztett volt…
„Come as you are”. Gyere, ahogy vagy – Cobain dalai őszinték, dühösek, fájdalmasak, és a mulandóságot hirdetik.
Utóbbi rá nem igaz.
Hozzászólások