Egy letűnt, vagy legalábbis annak tűnő korszak, egy bentlakásos iskola, és három – látszólag egymástól nagyon különböző — ember. Ez az a „recept”, amely alapján Alexander Payne rendező összegyúrta a napokban a hazai mozikba kerülő Téli szünet című filmjét. Az alkotást azért is vártam nagyon, mert azon kevés filmek egyike, amelyeket nem kevesebb, mint öt Oscar-díjra jelöltek.
Egészen 1970 utolsó napjaiba repít vissza bennünket Payne filmje, amikor a New England-i bentlakásos iskolából, a módos családok csemetéit oktató és nevelő Bartonból a legtöbb tanuló – és persze a legtöbb tanár – hazautazik, hogy a családjával karácsonyozhasson. Van azonban néhány „maradék” kamasz – a film eredeti címe, a The Holdovers is erre utal –, akiket valamiért nem tudnak fogadni a szüleik (ami a szeretet ünnepén már önmagában furcsa), vagy – mint a velük maradó két felnőtt esetében – nincs is hová és kikhez hazamenniük. Így indul útjára — öt intézetben csöppent tanulóval, a rideg és mindenki által gyűlölt történelemtanárral, Hunhammel (Paul Giamatti), valamint a férjét már régen, a fiát pedig a vietnámi háborúban, frissen elveszített szakácsnővel, Mary Lambbal (Da’ Vine Joy Randolph) — a sztori, és egy ideig semmi jel sem utal arra, hogy ne ennyien maradnának a film végére. S ezt a felállást látva — s főként látva két srác, Angus Tully (Dominic Sessa) és Teddy Kountze (Brady Hepner) ádáz ellenségeskedését —, még azt gondoltam, hogy a film végére vagy a gyerekek között alakul ki valamilyen véd- és dacszövetség a rájuk felügyelő felnőttekkel szemben, vagy végül mindenki kénytelen lesz megbékélni a másikkal, és ettől kezdve „galeriként” fognak összefogni a téli szünetről visszatértekkel szemben.
Nos, egyik tippem sem vált be, ugyanis úgy húsz perc után kiderül: az egyik itt ragadt fiú apukája mégis eljön, és felajánlja: mindegyik gyereket elviszi síelni. Igen ám, de Angusnak az anyja – ezt telefonon közli a tanárral — ezt is megtiltja. Teszi mindezt azután, hogy a fia helyett inkább az új szeretőjével tölti a karácsonyt.
Erről az elhanyagoló családi háttérről értesülve már nem is csodálkozunk, hogy Angus a maga korosztályának tipikus fekete báránya: már három iskolából kicsapták, mert egyszerűen képtelen alkalmazkodni és szabálykövető életmódot folytatni, miközben vág az esze, mint a beretva… S ennek a renitens srácnak kell azzal a mogorva töritanárral eltölteni a négy fal között a téli szünetet, aki magában csak „lusta, útszéli, undok kis filiszteusoknak” nevezi a gyerekeket, kifejezetten azt élvezi, ha szenvedtetheti őket, és látszólag nem szorult belé semmi emberség, egy cseppnyi empátia sem. Ellentétben a gyászoló szakácsnővel, csak hát ő meg épp alkoholba és cigarettába fojtja a bánatát elvesztett fia miatt.
Ígéretes háromszög, mit ne mondjak. Igen ám, de a rendező az Oscarra-jelölt forgatókönyvíróval, David Hemingsonnal karöltve mindebből egy olyan sztorit kreált, ami párját ritkítja. S itt kapjuk meg az értelmét annak, hogy miért kellett mindezt visszarepíteni 1970-be: azért, mert akkor még semmiféle „kütyü” nyomogatása sem tudta elvonni senkinek sem a figyelmét, így — jobb híján — a mellette lévő, mellette élő emberre kellett koncentrálnia. S mivel az egész intézetben egyetlen tévékészülék van, amikor ez a három ember leül tévét nézni, azt is együtt, egy helyen, egy kanapén teszi. Vagyis: a Payne kialakította kényszerű fizikai közelségük determinálni fogja őket a lelki közeledésre is.
Ami meg is történik: anélkül, hogy spoilereznék, annyit elárulok, hogy amikor ez a három – egyként súlyos traumákat és múltbéli sérelmeket elszenvedő ember – elkezd egymásra odafigyelni, óhatatlanul a saját, addig mélyre fojtott szenvedésével is szembesülnie kell. Igen, József Attila híre sora, mely szerint „Hiába fürösztöd önmagadban / Csak másban moshatod meg arcodat”, itt hatványozottan igaz. Például a lányok iránt érdeklődő Angus és az első ránézésre aszexuálisnak tűnő töritanár egymás tükrében fogja megérteni a saját nemi működését – vagy épp annak hiányát. A szeretni képes, csupaszív szakácsnő önzetlen magatartása a rátarti és látszólag csak saját magával törődő tanárt figyelmezteti arra, hogy másképp is lehetne bánni az emberekkel. Az apját halottnak hazudó fiú pedig talán soha nem látogatná meg az ugyan intézetbe zárt, de még élő felmenőjét, ha a töritanárnak nincs egy, az iskola falai elhagyására vonatkozó kiváló ötlete…
Mindezt elénk tárva a rendezőnek a film végére sikerül elérnie, hogy ne csak ez a három ember lássa teljesen máshogy a másikat és ezáltal önmagát is, hanem mi is másképp gondolkodjunk az emberi kapcsolatok dinamikájáról. S tanuljuk meg, ha eddig még nem tettük: minden azon múlik, hogy képesek vagyunk-e empatikusan viszonyulni a mellettünk lévő gondjához-bajához. S ha igen – mutat rá a film – már jó esélyünk van arra, hogy valaki a mi defektusunkat is tolerálja, sőt, tud is kezdeni vele valamit.
Szívből ajánlom tehát önöknek a Téli szünet című filmet. Az Apolló mozi repertoárján megtalálják.
Gyürky Katalin
Hozzászólások