Na emberek, elkezdődött. Na nem a tél, meg nem a karácsonyi lázfelszökés, nem is a Végtelen szerelem című török sorozat második évada. Nem. A debreceni belváros egyirányúsítása kezdődött el, s hamarost be is fejeződik. Miként is álljunk hozzá?
Kezdjük azzal, hogy ez a legnagyobb változás Debrecen mindennapi életében a főtér átadása óta, azaz az elmúlt csaknem két évtizedben. Ennek megfelelően uralja a közbeszédet, jönnek hangok, böffentések, bólintások, fejrázások innen is, onnan is. Lehet hallani ugyebár, hogy mi a grízes francnak is ez, meg hogy Uramatyám, most mi lesz, elindult a karambol-szám tippverseny is. Az önkormányzat becsülettel küzd, mint malac a jégen, tényleg minden lehetséges eszközzel és csatornán igyekszik a debreceniek fejébe aszfaltozni, hogy eztán mi lesz a közlekedési rend, hogyan is irányítsuk munkába magunkat az ólmos-álmos reggeleken.
Abszolút nem az én dolgom (még pénzt se kapok érte), de javaslom, fontoljuk meg annak lehetőségét, hogy együttműködően állunk a NAGY ÁTVARIÁLÁS-hoz. Hogy miért is? Azért, kedves hozzám hasonlóan nehézfejű cívistársaim, mert vélhetően fájdalommentesebben és kevesebb vérnyomástolulással élhetjük át és túl a következő napokat, ha ez egyszer kivételesen partnerek leszünk.
Persze, lesz meg nem értés, lesz(volt, van) dugó, lehet káoszjelleg is, de próbáljuk meg: kivételesen hagyjuk a folyamatos bazzegolást, legyünk aranypofák, alkalmazkodjunk az új rendhez, mint mongúz a tápláléklánchoz. Segítsünk be mi is, amiben tudunk, hátha sikerül a nagy kísérlet. Ha netán kudarcba fullad, még mindig káromkodhatunk eleget, akár joggal és fennhangon is. De addig minek? Tegyünk egy különleges próbát: húzzunk egy irányba.
Tóth Csaba Zsolt
Hozzászólások