Örömmel fogadtam a kitüntetés hírét, nagyon megtisztelő ez a jelentős elismerés – mondta az MTI-nek Imre László irodalomtörténész, kritikus, akadémikus, aki kedden a Parlamentben átvehette a Széchenyi-díjat.
A Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Kara Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének professor emeritusa az irodalomtörténet, a műfajelmélet, az összehasonlító irodalomtudomány és kritika területén egyaránt jelentékeny életműve, különösen a XIX. és XX. századi magyar és orosz irodalom tekintetében egyedülálló tudományos munkája, illetve példaadó oktatói és intézményvezetői munkája elismeréseként kapta a díjat.
Imre László a hódmezővásárhelyi középiskola elvégzése után 1963-ben lépett be először a Debreceni Egyetem (akkor Kossuth Lajos Tudományegyetem) kapuján, de akkor még nem tudta, hogy az a lépés egész életét meghatározza, s 53 év múltán is minden nap bejár az épületbe, immár professor emeritusként.
"Szerencsémre olyan kiváló tanáraim voltak, hogy nem volt kétséges, egy életre elkötelezem magam az irodalommal, az oktatással" – idézte fel milyen hatással voltak rá a kor neves professzorai: Bartha János, Bán Imre, Julow Viktor vagy Kovács Kálmán.
A tudós tanárok nem csak Imre Lászlót "babonázták meg": két társa, akikkel "együtt faragták a tudományos diákköri dolgozatokat", szintén akadémikus lett, de már egyik volt tanítványa is tagja a tudós testületnek.
A vidéki lét, a vidéki egyetemi oktatás helyzete Imre László tudományos pályáját és oktatói munkáját is meghatározta: "itt mindent kellett tanítani, nem lehetett annyira specializálódni, így aztán a pálya lassabban haladt előre, de szélesebb szemléletre tettünk szert" – mondta.
Példaként utalt rá, hogy miközben ő Arany Jánost kutatta, 24 évesen világirodalmat, majd irodalomelméletet oktatott. Különösen érdekelte a 19. század, de úgy alakult, hogy a 20. századdal, így az élő irodalommal és kortárs irodalom-kritikával is kellett foglalkoznia. Ekkor születtek első kötetei Rákos Sándorról, illetve az orosz szimbolizmusról.
Imre László szerint előny volt, hogy vidéki irodalomtörténészként ilyen széles területet kellett átölelnie. Példaként említette, hogy amikor Byronnal, Puskinnal, a magyar verses regénnyel (Arany: Bolond Istók, Arany László) kezdett foglalkozni, olyan epikai formákkal, elbeszélő trükkökkel találkozott, amelyekre ráismert az akkor induló posztmodern prózában, például Esterházy Péternél.
"A kettő segítette egymást: annak, hogy nemcsak Németh Lászlóról írtam nagy szeretettel, nemcsak Jókai Annáról írtam egy sor tanulmányt, hanem Esterházyról is, az lett a következménye, hogy egy kicsit a posztmodern felől láttam 19. századi különböző epikus törekvéseket. Esterházynál pedig nem láttam szentségtörő trükközést, mert Arany János is csinálta ezt a játékot a formával, a bolondozást, az önreflexiót" – avatott be a szakma részleteibe az akadémikus.
Mostani kedvencei között Térei Jánost említi, aki újraélesztette a verses regényt. "Úgy tűnik a 19. századi műfajok újraélednek a legtehetségesebb írók, költők kezén" – fűzte hozzá.
Imre László oktató-kutató munkája mellett 12 évig volt szerkesztője a Debrecenben megjelenő Alföld irodalmi folyóiratnak és 30 évig elnöke, és még ma is tagja, a Csokonai Színház nívódíj-bizottságának.
Imre László Arany János példájára is utalva szenvedélyesen vallja, hogy a kálvinista etika lényegét jelentő puritánságra, erkölcsre, kötelességteljesítésre "rettenetesen szükség volna a mai Magyarországon", mert így juthat előbbre az ország.
(MTI)
Hozzászólások