Szokás mondani, hogy a zsenit és az őrültet csak egy hajszál választja el egymástól. Nos, Martin McDonagh legújabb filmjéből ennek analógiájára az derül ki, hogy a barátság és az ellenségesség között is mindössze egy nüansznyi különbség húzódik. A kilencszeres Oscar-díjra jelölt A sziget szellemei című film vetítésén jártunk.
Aki kedvelte a Három óriásplakát Ebbing határában-t, vagy az Erőszakik című filmet, az most sem fog csalódni McDonagh legújabb rendezését látva. Főleg úgy nem, hogy a rendező – kiváló érzékkel – most is az Erőszakik esetében tökéletesen működő párosra, Colin Farrellre és Brendan Gleesonra bízta a két főszerepet.
Egy olyan fim két főszerepét, amely az eddigi, korántsem habkönnyű alkotásaihoz képest még mélyebbre ás az emberi lélek természetrajzát illetően, és annak tulajdonságait az eddigi mozijaihoz képest is felkavaróbban tárja elénk.
Teszi mindezt ismét azzal az eddig már szintén „jól bevált” Ben Davis operatőrrel karöltve, akivel, úgymond, az első képkockákkal igencsak megtéveszti a nézőjét. Hiszen a festői szépségű, már-már paradicsominak mondható Inisherin szigetén járunk – a sziget neve kitalált, de a helyszín természetesen valóságos -, ahol az elbűvölő táj önfeledt és boldog életet feltételezne. Ehhez képest képez óriási kontrasztot Pádraic (Colin Farrell) és Colm (Brendan Gleeson) története, amelybe in medias res látunk bele: a történet minden előzmény nélkül ott kezdődik, hogy Colm közli a legjobb barátjával, Pádraic-kal, hogy többé nem akar a barátja lenni. Sőt, látni se akarja.
A film szerkezete már emiatt az in medias res-kezdés miatt is zseniális: végig ránk van bízva, hogy a barátság sejtelmes megszakításának okaira valamelyest rájöjjünk. Legalábbis ezen kezdjük el törni a fejünket, hisz Colm indoka, hogy miért szakít a legjobb barátjával, ennek megértéséhez elég gyér. Nem is Pádraic-kal, hanem a közösség életében láthatóan nagyon fontos szerepet betöltő Siobhánnal (Kerry Condon), azaz Pádraic húgával közli, hogy a testvére „lapos”, érdektelen, unalmas figura, aki őt már nem inspirálja, pedig zenészként az újabb műve létrehozásához neki ihletre van szüksége. S ezt a régi barátja már képtelen számára biztosítani.
Aztán, az okokat hiába kutatva – s a kutatásunkkal emiatt egy idő után felhagyva – rájövünk: McDonagh nem azért nem közöl a két férfi múltjából semmit, hogy ezzel minket „idegesítsen”, hanem azért nem, mert mindez érdektelen ahhoz képest, amit Pádraic átélni kénytelen. Azaz a jelen történéseihez képest.
Ahhoz képest, hogy egy olyan unalmas közegben, abban az alig száz főt kitevő közösségben, ahol együtt kénytelenek élni az emberek, a legfontosabb történések egyike a legjobb baráttal való beszélgetés vagy kocsmázás. S ha ez megszűnik, akkor nincs semmi értelme az életnek.
S Pádraic Colm elvesztésével épp ezt éli meg: hogy minek éljen tovább, minek görgesse az egymáshoz fájdalmasan hasonlító mindennapjait egymás után, ha ennek egyik fontos összetevője ebből csak úgy fogja magát, és kilép?
Ráadásul úgy lép ki, hogy meg is fenyegeti Pádraicot: ha hozzá mer szólni, valami nagyon durvát cselekszik – na nem a volt a barátjával –, hanem saját magával.
Azt direkt nem árulom el, hogy Colm hogyan fordul a filmben önmaga ellen, miután Pádraic csak nem bírja ki, és mégis hozzászól. Nem árulom el, mert ez a film egyik legfelkavaróbb része, amit spoilerezni bűn volna. Azt viszont elárulom, hogy a filmben és Pádraic sorsának végigkövetésében mennyire fontos szerepet játszik a húg, Siobhán, nemcsak azért, mert egy ideig ő próbál közvetíteni a két barát között, hanem azért is, mert egyedül ő látja meg a közössége életmódja tarthatatlan jellegét: a körkörös mindennapok tébolyító hatását, őrületbe kergető mikéntjét.
Na meg egy másik személy, csak teljesen más síkon: a boszorkány kinézetű, állandóan fel-felbukkanó öregasszony (Sheila Flitton), aki az ír folklórban szereplő banshee, azaz halált jósoló női szellem megtestesítője. S akinek jelenléte szintén sejteti: a történet nem fog jó véget érni.
Azért sem, mert tényleg elég Colm részéről még egy tett – szintén nem árulom el, hogy micsoda –, ami Pádraicnál végleg kiveri a biztosítékot, és egyben biztosítéka lesz a barátság egycsapásra ellenségeskedésbe fordulásához. Tudják, annak a bizonyos egy hajszálnak a megjelenéséhez, amely abszolút és végleg gyűlöletté hangolja át a két férfi barátságát.
Miközben a szigeten túli szárazföldön – hisz a történet épp egy évszázaddal ezelőtt, 1923-ban játszódik – épp polgárháború dúl. Ám amíg más történetek ihletője épp egy ilyen történelmi kataklizma volna, McDonagh ezzel a filmjével is arra figyelmeztet: a lelkekben dúló háborúk sokkal súlyosabbak tudnak lenni, mint adott esetben a fegyverrel vívott hatalmi harcok.
Mert az igazi és legártalmasabb fegyvert – ha nincs más megoldás – az ember a saját lelkében hordozza, és adott esetben végleg a másik ellen képes fordítani.
Tanulságos, megható, hátborzongató filmet tett le McDonagh az asztalra. Ha kilenc Oscart-díjat nem is, de hogy nem egyet, hanem többet fog érni, abban biztos vagyok. Ha tehetik, ne hagyják ki.
Gyürky Katalin
Hozzászólások