A debreceni Páholy Lakásszínház exkluzív előadással nyitotta meg a 2017/18-as évadát. A Peter Hacks Lotte Weimarban című művéből színpadra adaptált, G–Monológ című monodrámát Hidvégi Nóra rendezésében, Györgyi Anna előadásában láthatta a közönség.
A 2012-ben a Rózsavölgyi Szalonban bemutatott, s azóta országszerte töretlen sikerrel játszott produkció egy különös, különleges szerelem története: a költőfejedelem Goethe és a weimari főlovászmester felesége, Charlotte von Stein közötti tíz évig tartó viszonyt boncolgatja, amelyet ebben a darabban kizárólag a magára hagyott, elhagyott nő, Charlotte szemszögéből látunk. Az asszony bőrébe, aki a szobába képzelt férjének – őt is vádolva, a történtek miatt vele is pörlekedve – számol be az egy évtizedes szenvedélyes kapcsolatról, a kiváló színésznő, Györgyi Anna bújik, nem kisebb feladatot vállalva ezzel magára, minthogy érzékeltesse velünk a kapcsolat okozta személyiségtorzulás azon folyamatát, amelynek végkifejlete nem lehet más, mint az egyébként hétgyermekes családanya elméjének megbomlása.
Györgyi Anna 18. századot idéző, gyönyörű fehér ruhában lép elénk, hogy azután, a mintegy hetven perces produkció során szimbolikus módon ebből a ruhából folyamatosan kivetkőzve vetkőzzön ki saját magából, s érzékeltesse velünk ennek az asszonynak a kapcsolat miatt elszenvedett tragédiáját. A tragédiát, amelynek három összetevője van: egy társadalmi vetülete, hiszen Charlotte férjes asszonyként folytatott viszonyt Goethével, egy személyes vonulata, amelybe a nő érzései és a férjétől elszenvedett sérelmei tartoznak, s maga Goethe viselkedése, magatartása, amely jócskán szerepet játszott abban, hogy az asszony tragikus sorsra jusson.
Épp e három vetület együtthatása s bonyolult összefüggésrendszere okozza, hogy Charlotte – ha nem lenne bomlott elméjű, akkor is így tenne – végig egymással ellentétes állításokat fogalmaz meg a viszonnyal kapcsolatban. Önmagát a társadalom megvetése elől védve, állítja, hogy nem volt közöttük szerelmi viszony, hanem őt mint tisztes családanyát az udvar nevezte ki arra a szerepre, hogy a Weimarba érkező szemtelen, ripők, viselkedni nem tudó fiatalembert nevelje, irányítsa, egyáltalán: kezelje. Ekkor még egy büszke, „kiválasztott”, tisztességes asszony áll előttünk, s még teljes a toalettje is. Csakhogy töredelmesen bevallja: küldetése nem járt sikerrel, mert minden törekvése ellenére Goethe megmaradt „szemérmetlen naplopónak”. Aki persze ezt meg is engedhette magának, hiszen költő, mindenkin felülálló tehetséggel. S a tisztességét bizonygató asszony itt kezdi leleplezni önmagát, s cáfolni előző „feladatát”: a fehér ruhája szegélyét felemelve, azaz a „kivetkőzést” megkezdve, a szegélyt levélnek nézve, egy, a ruhájából előkerülő lúdtoll kíséretében a Goethével folytatott levelezéséből kezd idézni. Amely levélrészletek korántsem egy nevelő-nevelt viszonyról tanúskodnak, hanem egy szerelem sújtotta, tehetetlen asszony érzéseiről.
Az öntörvényű, végtelenül önző, pimasz Goethéről hallunk itt, aki nem átallott piedesztálra emelni, majd cserbenhagyni egy férjezett és családos asszonyt, mert éppen úgy tartotta úri kedve. S nem mellesleg: azért, mert Charlotte – s itt még van annyi önbecsülése, hogy ezt kimondja – ki is emelkedett a tömegből, így nem véletlen, hogy Goethe őt szemelte ki magának. Ám büszkeség ide vagy oda, elhangzanak a legkeményebb szavak Goethére, de valójában a teljes férfi nemre vonatkozóan: a férfi erős, rögeszméje a hajsza, azaz hajszol valami célt, például egy nőt, s nem hagyja nyugodni, amíg meg nem szerzi azt, ugyanakkor szörnyeteg, szemellenzővel. E három tulajdonságnak köszönhetően a csapdába csalt nőszemély nem menekülhet, miközben a férfi megszerzés utáni közönyével is szembesülnie kell. Az előadásnak ezen a pontján tehát a teljes férfitársadalom „megkapja a magáét” Charlotte-tól, Stein, a férj is, akire az asszony a szexuális magatartása miatt tesz szemrehányást: a hét gyermekük mindegyike erőszakból született, úgy, hogy a férje csak használta őt szex közben, mint egy tárgyat.
Ám Goethéről kiderül, hogy még ezen az „férfiátlagon” is túltett a viselkedésével. Egyenesen Istennek képzelte magát, magának isteni jogokat követelve. Az eredmény pedig: egy fülig szerelmes asszony, megalázva, eltiporva, beleőrülve az állandó bizonytalanságba. Mert hiába nincsen már Weimarban Goethe, az asszony még mindig a postakocsit várja, s véli megérkezni, Goethe újabb levelével, üzenetével, a viszony újrakezdésének lehetőségét felvillantva. Györgyi Anna a postakocsi érkeztét hallva már gyakorlatilag meztelen: egy átlátszó tüllruha maradt fehér toalettjéből, hajkoronája megtépázva, lába – amely abban a korban végképp illetlen tettnek számított – teljesen feltárva… S egyre többször kataton mozdulatokat tesz, a szavakat elkezdi, de nem tudja végigmondani, még azt se, hogy szerelem, s azt se, hogy október 10-e, azaz az a dátum, amikor testileg először adta át magát Goethének, teljesen, igazán, azt a bizonyos G-pontot felfedezve magában…
A beleőrülés folyamatát Györgyi Anna kiváló játékának köszönhetően tökéletesen, érzékletesen feltáró előadás azt sugallja számunkra: teljesen mindegy, hogy a viszony egy éve, tíz éve, vagy húsz éve ért véget. Ez az asszony megrekedt az őt ért sérelmekben, nem tud belőle tovább lépni, s így kortalanná válik a szenvedése örvényében. Ugyanakkor még valamire figyelmeztet Charlotte jelensége és viselkedése, aktuálissá téve a mondanivalót: a nőkkel szembeni erőszak örökkön örökké jelen volt és sajnos jelen van a társadalomban, ám a legszörnyűbb, ha egy nő – mint Charlotte – érzelmileg annyira kiszolgáltatottá válik, hogy kívánja is ezt az erőszakot, pontosabban, nem áll neki ellen. Mert úgy érzi, a férfi nélkül – még akkor is, ha az megalázza, porba sújtja – senki, és semmit sem ér.
Gyürky Katalin
Hozzászólások