A debreceni Csokonai Színház 2017/18-as évada – a korábbiakhoz hasonló módon – a saját premierek mellett vendégjátékokban is bővelkedik. Ennek köszönhetően október 20-ától jó néhány alkalommal láthatja a közönség a Manna Produkció Két magas nő meg Ő című előadását, amelynek különlegességét az (is) adja, hogy az egyik főszerepét nem „külsős” művész, hanem a debreceni teátrum oszlopos tagja, a Jászai Mari-díjas Varga Klári alakítja.
A Botos Éva rendezte, mindössze ötszereplős kamaradarab egy, a drámairodalmat régóta foglalkoztató jelenséget, az élethazugságokat állítja a középpontjába. A történetet látva azt érezzük, hogy a skandináv, egészen pontosan dán származású szerzője, Annagrete Kraul jócskán meríthetett az Európának szintén az északi felén, Norvégiában élt és alkotott Henrik Ibsen drámáinak mondanivalójából: elég, ha csak a drámaíró két leghíresebb színművének, a Vadkacsának és a Babaszobának önmagukat becsapó, ezáltal a környezetüket is megtévesztő hőseire gondolunk.
Valami hasonlót tapasztalunk a címben szereplő két magas nő, Vikke (Bacsa Ildikó) és Nellie (Varga Klári) kapcsán is. Mindketten középkorúak, a negyvenes éveik közepén járnak, s végtelenül, fájdalmasan magányosak. Magányuk ellen pedig kitalálnak maguknak egy-egy életet, egy-egy életformát, amiből persze semmi nem igaz, vagy nem úgy igaz, ahogyan azt ők képzelik, s a másik felé beállítják. Anélkül, hogy azon nézők előtt, akik még nem látták a darabot, de meg szeretnék nézni, „lelőjem a poént”, annyit elárulhatok, hogy elsősorban és természetesen mindketten a férfiakhoz fűződő, egyáltalán nem megnyugtató kapcsolatukat próbálják – egymás és önmaguk felé is – különböző élethazugságokba csomagolni, s így minden egyes mondatuk nem csak, hogy végtelenül fájdalmas szociológiai látleletként tárul elénk, az elmagányosodás mint tömegjelenség egyfajta szegmensét, lehetséges „módozatát” tükrözi, hanem – köszönhetően a „magas nők” érzékletes játékának – az egész szituációt abszurdba is fordítja.
Kénytelenek vagyunk ugyanis „kínunkban nevetni” azon, amikor Vikke például egy hűtőgép megvételének örül (holott meg se vette), s úgy számol be a konyhai eszközről, mintha az a magánytól kongó lakásban a „társa” lenne. De kénytelenek vagyunk Nellie ivászat kísérte elfoglaltságában is részt venni, amikor enyhén illuminált állapotában egy, a tévében futó valóságshow szereplőit érzi a társainak, „velük él együtt”, s még a Vikkével folytatott telefonbeszélgetést is meg-megszakítja annak érdekében, hogy megtudja: az adott esti „párbajt” vajon melyik celebbé formált senki nyerte meg…
Az abszurdba hajló magányt azonban a produkció egyéb összetevői – a színészi játékon túl – még tovább fokozzák. Azt hiszem, az egyedülléttel szembeni tehetetlenség egyik legfájdalmasabb vetülete, amikor valaki elkezd az ezotériában hinni. S ezek a nők már itt tartanak: rögtön az előadás első jelenetében kockát vetnek, s a kijövő számsorból Nellie a következőt közli a valamiféle Thomas által épp elhagyott Vikkével: „eljött a lehetőségek ideje”. Lehetőség abban az életben, ahol a szekrényajtó is a pozitív életszemléletet sugalló feliratokkal van feldíszítve, mert ezek mantrázása nélkül már fel se volna érdemes ébredni reggelente. A feliratok közül az egyik: „A madarak azért tudnak röpülni, mert ők azok, akik a legjobban hisznek önmagukban”, több szempontból is nagyon lényeges. Vikke lakásában ugyanis két madár – szintén mint társpótlék – is él, akik egyfelől kalitkába zártságuk miatt biztos, hogy nem tudnak repülni, cáfolva ezzel a szlogen állítását, másfelől – kiváló dramaturgiai megoldásként – őket az a két zenész testesíti meg (Szani és Hegedűs Dani), akik, ha kell, valóban madarakként csicseregnek, ha viszont a történet előmenetele ezt kívánja, profi módon figuráznak ki egy-egy világslágert, alátámasztva és megerősítve az épp zajló prózai jelenet abszurd és fájdalmas mondanivalóját.
Vikke, Nellie és a „két jómadár” mellé azonban az előadás utolsó harmadában megérkezik „Ő” is, azaz a férfi. Akinek az ibseni dramaturgiát követve az a bizonyos rezonőr szerep jutna: az élethazugságok leleplezőjeként kéne fellépnie. Csakhogy Nils (Baksa Imre) már nem csak egy 19. századból idecsöppent, élethazugságokat megszüntetni érkezett figura: a magányosok modernkori mentsvárának, az internetes társkeresőnek köszönhetően toppan elénk, s azt hiszi, Vikke azért akar vele találkozni, mert ő szeretne vele kapcsolatot kialakítani. De Vikkének Nilssel teljesen más a szándéka: arra kell neki, hogy az ő részvételével szembesítse Nellie-t az élethazugságával.
Ebben a 21. századi abszurdban azonban Nils kevés ehhez. Pontosabban, a jelenléte nem tud megoldani semmit. A katarzis elmarad, mert Nils akármilyen szerepbe helyezkedik, Nellie élethazugsága akkora, hogy sajnos túlél mindenfajta leleplezést. Sőt, a leleplezést tervező Vikkét is egyre inkább magával rántja, olyannyira, hogy Nils teljesen tehetetlen, s a végén csak pislogni tud a két nő között.
Gyürky Katalin
Hozzászólások