Laurent Tirard 2020-as, de a pandémia miatt a magyar mozikban csak e hónapban debütáló A beszéd című vígjátéka sok szempontból különleges alkotás. Elsősorban mégis amiatt, mert a nagymértékben elcsépelt filmes sztorit, azaz a szerelmi csalódást és az ezt követő „szenvedést” egészen új köntösbe bújtatva láttatja velünk.
Mégpedig egy férfi, a középkorú, harmincöt éves, tehát az életben már sok mindent látott és tapasztalt Adrien (Benjamin Lavernhe) szemüvegén keresztül. S már itt fellélegezhetünk: végre egy film, amely a szerelmi útvesztőknek nem a „csajos” oldalára fókuszál, hanem a főszereplő sorsán keresztül bártan a szemünkbe vágja: a férfiak is hasonló stációkon mennek át akkor, amikor a partnerük elhagyja őket, vagy épp bejelenti: szünetre van szüksége, amely szünet azért félelmetes, mert magában hordozza az örökké tartó pausát, vagyis mégiscsak a szakítás lehetőségét.
Igen, Adrientől is szünetet kér a barátnője, Sonia (Sara Giraudeau), s férfi nem fél kimutatni az érzéseit: hogy szenved, hogy haragos, hogy kétségbeesett, és hogy rengeteg sír. Adrien tehát vállalja az érzéseit, mer a férfi mivolta ellenére napokig bőgni a kanapén, és igen, megteszi azt a szintén „csajosnak” gondolt lépést is, hogy elvei ellenére mégiscsak ír a lánynak egy sms-t. Mert nem bírja tovább. Nem bírja tovább nélküle.
Mindez a „szenvedéstörténet” ráadásul Tirard filmjében nem öncélú: nem csak annyi, hogy nézzük már meg végre „pasi” oldalról is a szerelemi bánatot. Hanem egy olyan családtörténetbe ágyazódik bele, ahol az épp magányos és elhagyott Adrient a leendő sógora, Ludo (Kyan Khojandi) arra akarja rávenni, hogy a nővérével (Julia Piaton) tartandó lakodalmukon ő mondja az ünnepi beszédet. Egy összetört szívű pasi egy boldog eseményen, egy happy beszédet! Persze Adrien lelkiállapota ehhez korántsem passzol, s ettől kezdve Tirard megteszi azt, amitől véleményem szerint tényleg unikális a filmje: egy családi (Adrien számára dögunalmas) vacsora alatt „utazásra” szólít bennünket, mégpedig Adrien tudatában, aki a beszédre felkérve a saját gyerekkorába, az anyja és az apja furcsaságaiba, a nővérével való korántsem szoros kapcsolata rejtelmeibe kalauzol bennünket, bizonyítandó, hogy miért is nem akarja ezt a beszédet elmondani. A tudatbéli „utazás” során pedig remek humoros jelenetekkel, egy átlagos család hétköznapjait intelligensen kifigurázva ismerjük meg még jobban Adrien habitusát, aki, mondjuk ki: alapvetően egy lúzer, szerencsétlen figura (és mer az lenni), miközben sem maga előtt, sem előttünk nem titkolja: ez az „utazás” is csak pótcselekvés, csak arra szolgál, hogy közben ne Soniára gondoljon. Miközben a vacsora alatt semmi máson nem agyal, csak azon, hogy a délután elküldött sms-ére 18 óra 36-kor még miért nem érkezik a lánytól válasz…
S mindezt nem csak iróniával, humorral, hanem kellő öniróniával is teszi. Ami ismét lenyűgüzővé teszi ezt a vígjátékot. Azáltal, hogy a karakter képes önmagát kívülről, felülről látni, képes felismerni és belátni a hibáit, az esendőségét, a tétova tesze-toszaságát, s mindezekért nem másokat okol. Csak elmeséli az átélt sztorijait, amikből leszűrhetjük: bizony a családtagjai se reagáltak a dolgaira mindig megfelelően és kellő empátiával…
Rengeteg kacagást ígér tehát Tirard filmje, mégpedig a kellő drámai szálakkal átszőve. Kiváló nyáresti kikapcsolódásnak ajánlom tehát az Apolló mozi vetítette filmet, s azért is javaslom a figyelmükbe, hogy ha még nem tették, esetleg néha önök is vegyék fel kicsit másképp azt a bizonyos szemüveget… Tirard filmje segíteni fog ebben, azt garantálom.
Gyürky Katalin