Egy négyszög soha nem fog beleilleni egy körbe – hangzik el a 2018-as év egyik legnagyszerűbb filmes alkotása, a Szabadúszók című francia vígjáték elején. Elvileg ez valóban így van, ám a húsvéti hosszú hétvégén az Apolló moziban a nézők kérésére az úgynevezett közönségsiker-sávban újra levetített film kapcsán mindennek az ellenkezőjéről győződhettünk meg.
Mégpedig azért, mert a Gilles Lellouche rendező filmje van olyan bátor, hogy mer mindenféle konvencióval, berögzült sztereotípiával, előítélettel szembemenni. A történet középpontjában ugyanis egy csapat férfi szinkronúszó áll – ami önmagában véve szokatlan, hiszen hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy ezt a sportágat csak nők űzik. Épp ezért sokan – hasonlóan, mint a férfi balettosok esetén – „homároknak”, azaz homoszexuálisoknak tartják azokat a hímnemű embereket, akik belevágnak ebbe az egyébként gyönyörű, de igen nehéz tevékenységbe. A film erre a sztereotípiára cáfol rá legelőször, amikor megmutatja: a férficsapat tagjai egytől egyig a nőket szeretik – ki házasságban él, ki épp „szingli”, de nagyon szeretne összejönni egy „belevaló” nővel, ki pedig, mint például Laurent (Guillaume Canet) – s itt következik a következő sztereotípia lebontása – épp válófélben van. Úgy van válófélben, hogy – a berögzült meggyőződésekkel ellentétben, mely szerint a legtöbbször a férfi „a hunyó” egy kapcsolat elromlásában – itt a feleség az, aki elhagyja, szó szerint faképnél hagyja az egyébként családcentrikus, s súlyos dadogása ellenére a fiáért mindenre képes férjet és apát.
Talán már ebből a felvezetőből is érzékelhető, hogy a szinkronúszásba belevágó férficsapat tagjainak mindegyikét eléggé megviselte már az élet ahhoz, hogy valahol mindezt kompenzálja. Hiszen – középkorú emberek lévén – itt már nemcsak a párkapcsolatokkal, hanem a munkahelyekkel, s ezen keresztül az egzisztenciával is egyeseknél súlyos probléma merül fel. Mindezek levezetésére azonban nemcsak az edzések tökéletesek, hanem az azt követő szaunázások is, ahol a férfik egymásnak mint jóbarátoknak, mindenféle, a másik élethelyzete fölötti ítélkezés nélkül elmesélik az adott szorult helyzetüket, így a fizikai dresszúra után lelkileg is megkönnyebbülnek. Pláne úgy, hogy – szintén a sztereotípiával szemben – nem férfi, hanem női edzőjük van, rögtön kettő is, Delphine (Virginie Efira) és Amanda (Leila Bekhti), akik szintén meglehetősen sérültek – mind lelkileg, mind fizikailag -, s az, hogy a vezetőik sem tökéletesek, szintén nagyban hozzájárul a csapat tagjai önbizalmának némi megerősödéséhez.
Így nem kell hozzá sok idő, hogy mindezen pozitív élmény hatására igen nagy fába vágják a fejszéjüket. Világbajnokságot hirdetnek Norvégiában a férfi szinkronúszásból, s a csapat – a két edző maximális támogatása mellett – úgy dönt, hogy indul a megmérettetésen. Ami miatt aztán a szűkebb környezetüktől – így tulajdonképp a társadalomtól is – megint kapnak hideget és meleget, az egyikük, Bertrand (Mathieu Amalric) felesége (Claire – Marina Fois) például azzal vádolja őket, hogy ez nem is sport, hiszen „nem úsznak, hanem elmerülnek”, s ezt a kritikát a feleség természetesen szimbolikusan a férje életére is vonatkoztatja.
A film vége azonban megmutatja, hogy mire képes egy csapat „lúzernek” tartott férfi és két nő, ha valamit nagyon akar. Így Gilles Lellouche filmje számomra leginkább a küzdés, a soha fel nem adás története. Aminek következtében – mivel az egyik legfontosabb elem a produkciójukban a vízben alkotott kör – a négyszögbe, azaz a medence négyszögébe a kör mégiscsak képes beleilleni. Nem is akárhogyan. Hogy hogyan, arról győződjenek meg Önök. Keressék ezt a rendkívül tanulságos, ugyanakkor szórakoztató alkotást a mozikban. Ha megnézik, nemcsak, hogy nem fognak csalódni, hanem talán kicsit más szemüvegen, azon a bizonyos „úszószemüvegen” keresztül nézik, látják majd a világot.
Gyürky Katalin
Hozzászólások