NAki szerette a 2009-es Nicolas az iskolában, valamint a 2012-es Asterix és Obelix: Isten óvja Britanniát! című filmeket, annak ezek rendezője, Laurent Tirard ezúttal sem fog csalódást okozni a legújabb, a romantikus vígjáték kategóriájában forgatott filmjével, Az én hősöm című alkotással. A debreceni Apolló moziban jártunk.
Laurent Tirard ezzel a filmjével a 19. század elejére, pontosabban 1809-ig viszi vissza a nézőjét, s alkotásában egyfelől a romantikus vígjáték, másfelől a kosztümös filmek minden elemét ötvözi – megfelelő mennyiségű és minőségű humorral, elegánsan és szórakoztató módon.
A film – egy konkrét életrajzi szálat is mozgatva – elvileg a valaha tényleg híres Neuville kapitány kalandjait dolgozza fel, akit ebben az alkotásban Jean Dujardin, az Életem NAGY szerelme című filmből nálunk is ismert, kiváló színművész alakít. Hangsúlyozom, elvileg, hiszen a történetben legalább akkora hangsúllyal van jelen a kapitány által a csatába indulás előtt eljegyzett Pauline (Noémie Merlant) nővére, Elisabeth is (Mélanie Laurent), aki Neuville távoztával nagymértékben átveszi az irányítást. A naiv húga érzelmi világát mentendő, a levélregények műfaját is kikarikírozva a harctérről egyetlen levelet sem küldő kapitány helyett ugyanis ő kezdi el megfogalmazni Pauline számára a kapitány nevében a szerelmes leveleket, valamint a hősies tetteiről beszámoló irományokat. Mígnem megunja az irkálást, s az utolsónak hitt levélben arról tudósít, hogy bizony az angolok úgy bekerítették a hadsereget, hogy onnan élve senki nem juthat ki, s az e levél alapján halottnak hitt Neuville-nek még emléktáblát is állíttat.
Ám ahogyan az a romantikus és fordulatokban gazdag történetekben lenni szokott, Neuville természetesen nem hal meg, hanem – s a legfőbb tulajdonságát már ekkor érzékelhetjük – gyáva módon dezertál, s meglehetősen csóró, „lepukkant” állapotban mégiscsak visszatér a kisvárosba. A Neuville-Elisabeth „párharc” ekkor veszi csak igazán kezdetét. A levelekben megfogalmazott hős látszatát ugyanis fenn kéne tartani, még az előtt a Pauline előtt is, aki azóta „bánatában” férjhez ment és szült két gyereket. Tehát Neuville-nek az áll érdekében, hogy továbbra is hősnek tartsák, ám az ezt a látszatot szolgáló kitalált történetek megfogalmazásához továbbra is elengedhetetlenül szüksége van Elisabeth szárnyaló fantáziájára. Elisabeth azonban a legszívesebben eltávolítaná a családja közeléből a csélcsap és megbízhatatlan, gyáva kapitányt, csakhogy önmaga csapdájába esik: magának is félve vallja be, hogy mennyire élvezi a Neuville nevében megfogalmazott kalandok kitalálását: tehát, hogy mennyire szeret Neuville kapitány lenni! A kalandok szövése közben magát Neuville-nek érző lányról ettől kezdve nem tudjuk eldönteni – és ez az egyik legnagyobb érdeme a filmnek –, hogy önmagába, illetve a maga kreálta figurába szerelmes-e, vagy tényleg érez valamit a csélcsap kapitány iránt is.
Tirard filmjét egyértelműen a két főhős „párharca” viszi el, de nem feledkezhetünk meg a remekül eltalált epizódszereplők meglepetésszerűen felbukkanó tulajdonságairól sem. Például Pauline el- és lefojtott, már a nővére által írt levelekre adott válaszaiból is érzékelhető túlfűtött erotikájának a legváratlanabb helyzetekben való fel-felbukkanásáról, amely az egyébként naiv és ártatlan külseje alatt rejtőzik. Vagy arról a pénzsóvárságról, amely tulajdonképpen Neuville teljes környezetét jellemzi, hiszen a kapitány egyik „kamuja” az, hogy gyémántbányával rendelkezik, amelybe érdekes módon részvényesként mindenki be akar szállni… Mégpedig egy piramisjáték keretében, amellyel a rendező a mai „kapitalista” viszonyokról is rendesen lerántja a leplet.
De ahhoz, hogy megtudják, ki és mennyire hisz Neuville-nek, mit akar tőle Pauline, s mit érez valójában Elisabeth, javaslom, nézzék meg a filmet. Már csak azért is, mert régen nem lehetett a mozikban ennyire szórakoztató kosztümös filmmel találkozni, mint amilyen Tirard alkotása.
Gyürky Katalin
Hozzászólások