Az idei nyaralásunk végállomása a festői szépségű Neos Marmaras volt.
Csak ültem, és néztem a hatalmas kékséget, ami méltóságteljesen nyújtózott el addig, amíg a szem ellát. A hullámok hátán lovagolt a napfény, az egész olyannak tűnt, mintha lehulltak volna a csillagok az égről, és azok ragyogtak volna vissza. A tenger látványa mély megnyugvással töltött el, lenyűgözött a felfoghatatlan ereje és nagysága. Éreztem az energiáját, ami átjárta minden sejtemet. Nagyokat sóhajtottam, mintha ezzel magamba tudtam volna szippantani belőle egy darabot, és elcsomagolni azt ínségesebb időkre.
„Alföldi gyerekként” különösen mély benyomást tett rám, hiszen a mi szomszédságunkban „csak” a puszta terül el, se hegyünk, se folyónk sincsen. Azon gondolkodtam, milyen érzés lehet a tenger mellett felnőni, milyen lehet, ha ez nem kuriózum, hanem egy teljesen megszokott dolog? Hogyan viszonyulhatnak hozzá azok, akik itt élnek születésük óta mellette, általa? Vajon számukra is megvan a varázsa? Vajon ők is nap mint nap elámulnak a kristálytiszta víz szépségén és a kék megannyi árnyalatán? A tenger felett repülő sirályokon? A hullámok alakította sziklák különleges formáin? A köveken masírozó rákokon? A minduntalan partot nyaldosó hullámok dallamán? Az eget és a tengert alkonyatkor rózsaszínre festő napkorongon? Vajon mennyire vannak a tudatában annak, hogy egy igazi ékszerdobozban élnek?
Ahogyan ott ültem, és gyönyörködtem a tájban, eszembe jutott egy kisfiú, akit tavaly hallottam a Balaton partján egy bazársor mellett. Ezt kiabálta: „Anya, anya! Nem veszünk egy emléket?” Ezen akkor elmosolyodtam. Persze, bárhol járunk a világban, lehet venni szuveníreket, én is vettem. Készítettem megannyi fényképet, magamba szívtam minél több érdekességet a helyiekkel kapcsolatban, de a „tenger-érzést” a szívemben hoztam haza.
Mert számomra a tenger a mindenséget jelentette: a békét, a lehetőséget, a reményt, az erőt, az alázatot, a hitet, az életet és az egész örökkévalóságot.
Vass Kata
Hozzászólások