Az 1848-49-es események méltó megünnepléséhez Debrecenben idén több programmal az Apolló mozi is csatlakozik. Rögtön egy olyan nagyjátékfilmmel, amely a világosi fegyverletétel utáni magyarországi helyzetet szándékozik elénk tárni. Az eddig rövidfilmesként ismert és elismert rendező, Kárpáti György Mór első nagyjátékfilmjén, a magyar mozikban március 7-én debütált Guerilla című alkotás vetítésén jártunk.
Kárpáti György Mór az 1849-es eseményeket elénk táró filmjét figyelemre méltó mottóval kezdi. Egyfelől közli velünk: „Nem vagyunk rosszabbak a többi embernél. Háború van, ennyi az egész”, majd mindehhez, mintegy helyzetjelentésként hozzáteszi: „Az erdőkben gerillacsapatok bujkálnak, fiatalok, sebesültek, élelem és hírek nélkül”. Ebbe a történelmi szituációba illeszti bele a szereplőit a rendező, s velük együtt bennünket, nézőket is, amikor nagyjátékfilmje hőseit nemcsak korhű ruhákba bujtatja és adekvátnak tűnő helyszíneken szerepelteti, hanem filmjének „lassú folyásával” megteremti azt a mostani, modern életünknél jóval komótosabban „hömpölygő”, mindenféle elektronikus eszközöktől és technikai vívmányoktól mentes atmoszférát is, amelyben postagalambok és rajzolt térképek „vezetik” a hétköznapi és a katonaembereket egyaránt, s amelyről ma, bő másfél évszázad elteltével már hajlamosak vagyunk teljesen megfeledkezni.
Mindebből következően ettől a filmtől senki ne várjon gyors snitteket, másfél másodpercre felvillanó képeket.
A hosszúra nyúló jelenetek során rajzolódik elénk az a történet, amelyben Barnabás (Váradi Gergely), a szülővárosában, Losoncban a sorozás elől elbújó, magát papnövendéknek valló fiatalember elindul, hogy megkeresse öccsét, Antalt (Vilmányi Benett), aki viszont bátran „beleállt” a harcokba, s most nem tudni, merre jár, mi van vele. A testvérkeresés sikerrel jár: miközben Barnabás értesül róla, hogy a harcnak vége, hiszen megtörtént a világosi fegyverletétel, ezzel a hírrel felvértezve talál rá az egyik, erdőben bujkáló gerillacsapat tagjai között a súlyosan megsebesült öccsére. Ám a gerillacsapat valóban annyira el van vágva, illetve valóban oly mértékben szándékosan elvágta magát a külvilágtól, hogy a fegyverletétel hírét se hiszi el, s továbbra is feladatának tartja a „muszkákkal”, azaz az orosz katonákkal való harcot, illetve az állandó portyázást.
Olyannyira, hogy a Barnabás után a gerillákhoz érkező újoncot is kötelességének érzi felkészíteni a háborúra, s a csapatot vezénylő százados épp Barnabást kéri meg, hogy tanítsa meg a még nála is fiatalabb embert a fegyverforgatásra. Azaz, hogy mutassa meg neki, hogyan kell jó katona módjára a fegyverrel és a karddal bánni. Kárpáti György Mór filmjében ezek a nüansznyi élethelyzetek azok, amelyekből kiderül: Barnabás a létét a csapatban hazugságra építi, hiszen nem meri bevallani, hogy annak idején megszökött a sorozás elől, s társaival ellentétben nem volt hajlandó a hazáját fegyverrel védelmezni.
Ez a megfutamodás ugyanis ebben a történelmi helyzetben megbocsáthatatlan bűnnek és gyávaságnak számít a harcot bátran vállalók szemében.
Barnabásnak ezt a „titkát” egyedül a sebesült öccse tudja, aki szemmel láthatóan mérhetetlenül megveti, gyűlöli ezért a bátyját. Ám kettejüknek a színészi játékból is tökéletesen tükröződő konfliktusa nemcsak ebből fakad. Hanem a csapatban szolgáló felcserlány, Luca (Mászáros Blanka) is az oka, akibe láthatóan mindketten szerelmesek, ám a lány egyértelműen Barnabás felé vonzódik.
A két testvér konfliktusának végeredményét azonban nincs alkalmunk megtudni: a csapatra ugyanis egy éjszaka lesújtanak a „muszkák”, s majdnem mindenkit kivégeznek.
Barnabást nem. Hogy miért nem, az nagyrészt a hazugságával van összefüggésben. S Kárpáti György Mór filmjének a hiteles korrajz, a testvérek közötti konfliktus s a szerelmi szál mellett ez a legfontosabb lélektani, egyben igen elgondolkodtató mondanivalója. Az, hogy egy hazugságra épített élethelyzettel vajon együtt lehet-e élni, főleg azután, hogy a muszkatámadást követően ebbe nem a hazug ember, hanem az összes többi, a harcot vállaló katona hal bele. Ennek bővebb megfejtését azonban már Önökre bízom. S hangsúlyozom: ettől a filmtől ne várjanak „pörgős” mozit. Várhatnak viszont egy megdöbbentő, gyönyörű operatőri kivitelezéssel és színészi játékkal elkészített történelmi filmet, amely megmutatja, hogyan, milyen körülmények között próbálták a hazájukat védeni – még „időn túl is” – a magyarok 1849-ben.
Gyürky Katalin
Hozzászólások