Daniele Luchetti legújabb filmje, az Én vagyok a Vihar véleményem szerint nem véletlenül került a magyar mozikba épp december 27-én. Akkor, amikor a karácsonyi hangulat még tart, s az emberek jóval inkább vevők a csodákra, mint bármilyen más szürke hétköznapon. Mert mindaz, ami ebben az olasz vígjátékban történik, megmarad a csoda szintjén. Az első perctől kezdve nem hisszük el, hogy igaz lehet, hogy megvalósulhat, de olyan jó kicsit azt hinni, hogy igen.
A film címe a főszereplő nomen est omen-jéből ered: főhőse ugyanis az a Numa Tempesta (Marco Giallini), akinek a vezetékneve vihart jelent, s aki a kezdő képsorok alapján valóban úgy éli az életét, mint egy megállíthatatlan természeti katasztrófa: pénzügyi befektetőként – országát „kinőve” – épp Kazahsztánba készül, hogy ott húzza fel építkezési vállalkozásán keresztül az x-edik csodakomplexumát, s így újabb eurómilliók birtokába jusson. Ám egy korábbi adócsalási ügye hirtelen a felszínre kerül, ami miatt börtönbe kéne vonulnia, s csak úgy úszhatja meg a „kótert”, ha egy évig közmunkásként dolgozik egy hajléktalan-menhelyen.
Így „száll alá az alvilágba” Numa Tempesta, hogy megismerje a nyomor legmélyebb bugyrait, s az abban élő embereket. A jóhiszemű menhelyvezető asszony, Angela (Elenora Danco), pontosabban vénkisasszony – s az ő karakterével kezdődik Luchetti fimjének végtelen naivitása – rögtön az elején figyelmezteti a gazdag vállalkozót: azzal teszi a legjobbat önmagának és a hajléktalanoknak is, ha erre az egy évre kinyitja feléjük a szívét. Csakhogy a mesei, jó-rossz dichotómián alapuló filmben Numa nem az a karakter, aki erre képes lenne. Ő a hajléktalanok esetében is csak a pénztárcáját tudja kinyitni – na, nem jótékonykodás céljából, hanem egy sajátos „üzlet” miatt: ha segítenek neki abban, hogy hamarabb „letudja” a menhelyen végzett munkáját, mint egy év, cserébe megtanítja őket arra, hogy hogyan lehet kevés pénzből sokat csinálni.
A „biznisz” be is indul a szegények körében, ahol ott az abszolút pozitív, meseien jó hős is: a hol az utcán, hol a menhelyen tengődő, egykor bártulajdonos Bruno (Elio Germano), aki fiát, Nicót (Francesco Ghegi) a nehéz körülményeik ellenére is példaadóan szereti, sőt, nemcsak, hogy szereti, hanem őt látva azt gondoljuk, hogy nála jobb apát még nem is hordott a hátán a föld. De persze a pénzügyi „machináció” lehetősége őt is magával ragadja, s innentől azért kicsit változik a jó-rossz karakterek kettősségére építő film. Elkezdünk azon gondolkodni, hogy a szeretet-e a lényeg ezeknél az embereknél: lásd az apa-fiú kapcsolatot, vagy a pénzszerzés lehetősége, amely képes az erkölcsi törvényeket is felülírni. Mert az, amit a vállalkozó ígér a hajléktalanoknak, s amibe – visszatérve Kazahsztánba – beleviszi őket, minden, csak nem morális. Sőt, korrupt, a politikai életet is megfertőző cselekedet.
Tehát: egyfelől azt az alapigazságot érezzük Luchetti filmjét látva, hogy az egyértelműen pozitívnak vagy negatívnak megítélhető karakterek mellett a pénz képes mindenkit megváltoztatni, másfelől viszont azt, hogy ahová Numa Tempesta – épp a pénze által – eljuttatja a hajléktalanokat, s ahová ő kerül – megint csak a piszkos anyagiak miatt – az maga a csoda. Az a valóságban nem történhet meg. Így legalábbis biztosan nem. Egy hajléktalan nem lesz újra bártulajdonossá, nem kapja meg a felső tízezer legszebb prostituáltját, aki hirtelen felhagy ezzel a „legősibb” szakmával, s nemcsak hűséges társ, de Nico példás nevelőanyja is lesz, s hogy Numa sem végzi olyan egyszerűen, mégis a börtönben, ahogyan azt a film végén látjuk. Mert a pénz nemcsak hatalmat, hanem összeköttetést is jelent, annak hiánya pedig a mindenféle esély lehetetlenségét. Legtöbbször az újrakezdés esélytelenségét is. Nos, Luchetti filmje ezek cáfolata miatt számít véleményem szerint a csoda bekövetkezte bemutatásának, és sajnos, a moziból kilépve, s karácsony után a mindennapokba visszazökkenve, lehetetlen illúziónak.
Ajánlom mindenki figyelmébe ezt az olasz vígjátéknak titulált alkotást, amely azért jóval több, mint egy vígjáték. Egy jól megcsinált, naivitása ellenére elgondolkodtató fim, erős karakterekkel. Az Apolló mozi repertoárján találkozhatnak vele.
Gyürky Katalin
Hozzászólások