Az Oscar-díjas Joaquin Phoenix a híres Joker után egy egészen másfajta szerepbe bújt a napokban a magyar mozikba kerülő, Mike Mills rendezte C’mon C’mon: Az élet megy tovább című filmben. Az alakítása azonban véleményem szerint most is, ebben az alkotásban is bőven Oscart ér. A film vetítésén jártunk.
A Joker kedvéért annak idején csontsoványra fogyott Phoenix ez esetben jóval testesebb formáját mutatja. Igazi „nagybácsis” pocakot növesztett, ami nyilván jó antré ahhoz, amikor az általa megformált rádiós újságírót, Johhnyt a nővére, Viv (Gaby Hoffmann) megkéri: amíg nem rendezi a lelkileg labilis férjével, Paullal (Scoot McNairy) a kapcsolatát, vigyázzon a fiára, vagyis Johhny unokaöccsére, Jesse-re.
A kérést az nehezíti meg, hogy Viv és John az édesanyjuk halála óta nem nagyon beszél egymással, így a gyermek is rég látta a nagybátyját. S a testvérpár között megromlott viszony azonnnal bevezet bennünket a film egyik legfontosabb mondanivalójába: a családon belüi konfliktusokba, és azok kezelési módjába. Az egyébként gyerekekkel foglalkozó, őket interjúztató Johnnak a munkája során szerzett rutinja miatt elvileg nem lenne nehéz dolga az unokaöccsével, ám épp a gyermeket ért traumák: az instabil, beteg apja távolléte, a számára majdnem idegen nagybátyja, és az anyja és a nagybátyja között feszülő viszony rendkívül érzékennyé teszi ezt az amúgy sem átlagos gyermeket. A kilencéves Jesse – Woody Norman csodálatos alakításában – egyfelől hiperaktív, másfelől művész anyjától és apjától olyasfajta érzékenységet, a világgal kapcsolatos szokatlan látásmódot örökölt, amivel bizony Johhny se találkozott még, annak ellenére, hogy túl van több száz gyermekkel folytatott beszélgetésen.
A film tulajdonképpen a nagybácsi és az unokaöccs különleges, és egyre különlegesebbé váló kapcsolatának krónikája. Azt mutatja meg, hogy két, egymás számára szinte teljesen ismeretlen, de egyként rendkívül érzékeny ember hogyan és mennyire tud egymásra hangolódni, ha az élet úgy hozza. S adott esetben hogyan cserélődhetnek fel a szerepek az emberek között: hiszen egy idő után azt érezzük, hogy sokkal inkább Jesse fogja a maga különleges látásmódjával tanítani, nevelni Johhnyt, mint fordítva. Mert Jesse nem hajlandó a Johhny által minden gyermeknek feltett kérdésekre válaszolni, helyette ő kezdi el interjúztatni a nagybátyját. S olyan kérdésekkel bombázza, amelyek a férfi számára valóban húsbavágóak.
A Jesse által feltett kérdések ugyanis egytől egyig Johhny emberi kapcsolatait feszegetik. A gyerek arra kíváncsi, hogy Johhny épp miért nem házas, hogy miért nem tudnak a nővérével, Vivvel testvérekként beszélni egymással, meg persze, hogy mit gondol a srác apjának, Paulnak az állapotáról. Csupa olyan kérdés, ami komoly fejtörést okoz Johhnynak: hogyan magyarázza el egy kilencéves gyereknek az életét? Hisz ezek a kérdések a teljes múltját, a teljes eddigi életét lefedik.
S ha már a múltnál tartunk: a nemrég szintén a mozikba kerülő Belfast után ez a mozi is végig fekete-fehér. Nem véletlenül: Jesse kérdései ugyanis emlékezésre, múltbéli események felidézésére és felülvizsgálatára késztetik Johhnyt, és ehhez a visszaemlékezéshez tökéletesen illenek a színek nélküli képkockák. Ezzel összefüggésben azonban van egy valami, amire biztosan Johhny tanítja meg a kissrácot: az emlékezés fontosságára. Arra, hogy az együtt töltött, egyre tartalmasabb és szeretetteljesebb idejükre a fiú hogy ne felejtsen el emlékezni. Vagy ha elfelejt, Johhny hogyan teremti majd meg annak a lehetőségét, hogy Jessének mégis a lelkébe, az agyába vésődjön ez a közösen együtt töltött „vakációjuk”.
Gyönyörű, elgondolkodtató, szívszorító film tehát Mike Mills alkotása, az emberi kapcsolatok korántsem klisészerű láttatása. Aki a lélektani történetekért rajong, semmiképpen se hagyja ki, akit pedig a gyermeklélektan érdekel, annak véleményem szerint igazi mesterkurzus a film, amelyet Debrecenben az Apolló mozi vetít.
Gyürky Katalin