Az eddig meglehetősen egyenetlen életművel rendelkező filmrendező, Kenneth Branagh, aki a kiváló Shakespeare-adaptációi mellett gyenge közönségfilmeket is alkotott már, most, a saját gyermekkorát megidézve egy hét Oscar-díjra jelölt mozival rukkolt elő. A Belfast című film vetítésén jártunk.
1969 nyarának és őszének Belfastjában járunk, azaz az ír, főleg vallási ellentétek szította polgárháború kirobbanásának lehetünk szemtanúi Branagh filmjében. Szemtanúi, mégpedig úgy, hogy végig egy kisfiú, a tízéves Buddy (Jude Hill) szemével látjuk az eseményeket, aki a rendező nem titkolt alteregójaként próbál eligazodni a békésből egyszer csak háborússá változott városa viszonyaiban. A katolikus lakosság protestánsok ellen indított hadjárata azonban Buddy családját nemcsak amiatt sújtja, mert ők ez utóbbi felekezethez tartoznak, hanem az anyagi javakban amúgy sem dúskáló család egzisztenciális ellehetetlenülését is kilátásba helyezi. A régóta Angliában dolgozó, ezért a családjához csak kéthetente hétvégén hazajáró apa (Jamie Dornan) ugyanis a polgárháború kirobbanása miatt már biztos, hogy nem kap olyan munkát a lakóhelyén, ami megoldaná a gondjaikat, és megszüntetné a főleg a felesége, Buddy anyja (Caitríona Balfe) számára egyre nagyobb terhet jelentő távollétét.
Branagh csodálatos alkotása azt mutatja meg, hogy vajon egy, a világra nyitott, okos kisfiú mindebből a komplikált helyzetből mit érzékelhet. A kisfiú élénk fantáziáját, kíváncsi természetét tükrözi, hogy az érdekes módon végig fekete-fehér filmkockákból álló film csak akkor kap színeket, amikor Buddy az egyik kedvenc tevékenységével van elfoglalva: vagy filmet vagy színházat néz. A színes mozi és színház az ő képzeletvilágának sokoldalúságát érzékeltetve azt vetíti előre, hogy valószínűleg jóval többet ért mindabból, ami körülötte zajlik, mint azt egy ekkora sráctól várni lehetne. Ami nem csoda, hiszen amíg a szülei a napi problémákkal vannak elfoglalva, a nagyszülei, az Oscar-díjas Judi Dench alakította nagymama, és a Ciarán Hinds játszotta nagypapa olyan „furfangokra” tanítják, ami egyrészt megfelel az ő gyermeki világának, másfelől viszont bevezet egy másféle látásmódba. Az élet minden nehézsége ellenére egy könnyed, humoros felfogásba, persze a kellő és megfelelő értékrend elsajátítása mellett.
A nagyszülők kettősének játéka véleményem szerint önmagában Oscart ér, és akkor még nem beszéltem a többi mellékszereplő nyújtotta tökéletes alakításról. Az utcában lakók szeretetéről, odafigyeléséről, akiknek hála az anya – a polgárháború kirobbanásáig – meg lehetett győződve róla: Buddy biztonságban van, mert az összes szomszéd, városlakó figyel rá és szereti.
Amikor azonban ez a biztonság a katolikus-protestáns ellentét miatt megszűnik, és a család a teljes elszegényedés hatátára kerül, dönteniük kell: menjenek vagy maradjanak? Ragaszkodjanak a városukhoz, ami a forrongások miatt már nem az, ami volt, vagy vágjanak bele az ismeretlenbe, és próbáljanak új életet kezdeni az apa munkahelyének székhelyén?
A döntésbe természetesen Buddyt is belevonják. Ám, hogy együtt hogyan döntenek, arról győződjenek meg önök. Egy kedves, megható, a gyermeki szemszög miatt a felnőttek számára nagy tanulságokkal szolgáló alkotás Branagh filmje. Hogy vajon a sok jelölésből hány Oscart fog kapni, azt nem tudom, de remélem, hogy az ítészek ez esetben bőkezűen fogják osztogatni majd ennek az alkotásnak a szobrocskákat.
A filmet az Apolló mozi repertoárján megtalálják.
Gyürky Katalin
Hozzászólások