Azt, hogy a francia filmművészet tárháza kimeríthetetlen, a szeptember elején a hazai mozikba került Eric Besnard rendezte alkotás, a Reggeli a hegyen kiválóan példázza. Mert bár tudjuk, hogy a franciák a szerelmi történetek filmrevitelében jeleskednek, ezúttal nem egy szerelemről – pontosabban, nem elsősorban arról – szóló sztorit hoztak össze. Nem is akármilyen minőségben.
A történet ugyanis ezúttal két férfiról szól, akiknek látszólag semmi közük egymáshoz, a sors vagy a véletlen mégis összehozza őket. Adott a médiamogul, Franciaország legnagyobb társkeresőjének működtetőjeként ismert Vincent (Lambert Wilson), aki a nagyvárosi és nagyvilági lét körforgásából látszólag nem akar és nem is tud kiszakadni. Egyik üzleti útja során azonban a csodás Alpokban lerobban a kocsijával, és az úton vesztegelve találkozik a hegyekben szinte remeteként élő Pierre-rel (Grégory Gadebois). A kezdeti ellenszenvüket hamarosan egymás „méregetése”, majd egy olyan fura szimbiózis követi, amelyet a találkozásuk pillanatában – látva a két férfi teljesen eltérő testalkatát, habitusát és érdeklődési körét – egyáltalán nem gondoltunk volna.
Így Besnard filmje elsőként a „soha ne ítélj első látásra” fontosságát sulykolja a fejünkbe és a szívünkbe a filmje időtartama alatt. Arra figyelmeztet, hogy a kezdeti ellenszenv – de akár a rokonszenv – sem biztos, hogy kitart a következő öt mondatig, mert elég pár szó váltása ahhoz, hogy egy emberről teljesen megváltozzon a véleményünk.
A két eltérő karakter beszélgetéséből ugyanis olyan titkos személyiségrétegek, olyan eltitkolt érzelmek, családi traumák kerülnek felszínre, amelyeket addig mindkét szereplő igyekezett – épp a sajátos életformájával – eltitkolni – még maga elől is. Vincent nagyvilági pörgése arra volt jó, hogy ne is jusson ideje a feldolgozatlan múltja feldolgozására, az egyébként tengerbiológus végzettségű, planktonkutató Pierre pedig a tengertől lehető legtávolabb, a magas hegyek között igyekszik kiheverni szakmai megbicsaklását. Miközben azzal is indokolja hegyi remeteségét, hogy így közel lehet hozzá és segíthet elhunyt bátyja özvegyének, Camille-nak (Marie Gillain) és a kislányának, Zoénak (Betty Pierruci).
A hölgy, a sógornő képbe kerülésével a francia filmművészet nem tagadja meg önmagát: belép a szerelmi szál is, ám azt nem árulom el, hogy hogyan. Inkább annyit jelzek, hogy eddigre már a két eltérő karakterű férfi annyira megismeri és bizalmába férkőzik egymásnak, hogy Vincent szerelmi tanácsot adhasson az ideiglenesen őt befogadó Pierre-nek. És a sógornővel való bonyolult viszony közben olyasfajta – szintén csak a franciákra jellemző – mély érzésekről, ugyanakkor a „kibírásuk” érdekében humorral fűszerezett érzésekről tesznek tanúbizonyságot a szereplők, hogy azt gondoljuk: ha csak ezt a pár kockát látnánk a filmből, már az is megérte volna.
De persze nemcsak ezek a jelenetek hatják meg az embert. Pierre és a kutyája viszonya, Vincent és telefonja kapcsolatának megváltozása, egyáltalán: az összes addigi viszonyrendszerük átértékelése, átértékelődése önmagában felér egy tanmesével.
Aki tehát egy gyönyörű, festői környezetben forgatott, rendkívül mély érzésekről árulkodó filmet szeretne látni, feltétlenül nézze meg a Reggeli a hegyen című alkotást. Esküszöm, hogy ezt látva még a filmben szintén fajsúlyosan jelen lévő reggeli omlettet is máshogy fogja ezután elfogyasztani.
Besnard filmét Debrecenben az Apolló mozi vetíti.
Cikk: Gyürky Katalin
Hozzászólások