A Rupert Goold rendezte Judy című, Judy Garland életét feldolgozó filmnek már volt egy „felvonása” 2001-ben. A Judy Garland: Én és az árnyékaim című alkotás azonban hatásában meg sem közelíti azt, ami ennek a szerencsétlen sorsú művésznek az életéről ebben az angol drámában elénk tárul.
A mostani életrajzi filmnek a korábbinál jóval nagyobb hatása egyértelműen Renée Zellweger játékának köszönhető, aki a Bridget Jones-filmek miatt láttunk már sokkal több kilóval is a vásznon, most viszont annak érdekében, hogy hitelesen tudja a negyvenes éveiben járó, szétesett és kilátástalan helyzetbe kerülő Judy Garland-t megformálni, csontsoványra fogyott. S ezzel a testalkattal, valamint a feketére festett hajával annyira élethű Judy lett belőle, hogy, bevallom őszintén, ha nem tájékozódom a filmről előzetesen, rá sem ismertem volna, hogy ő játssza a főszerepet. Mert Zellweger szinte belevesződik Judy Garland személyébe, elvesződik az alakjában az alakítása közben. Teljesen átadja magát neki, annak érdekében, hogy átérezzük: hová jutott ez a két éves kora óta színpadon álló, az Óz, a csodák csodája Dorothyjának kamaszként való eljátszása óta ismert és híres színész-énekesnő, akit azonban a hazája a 1960-as évek második felében, a film történetének időszakában a súlyos drog- és alkoholproblémái miatt már nem nagyon foglalkoztat. S aki már túl van négy váláson, s van három gyereke, akik közül a két kiskorút épp amiatt nem tudja nevelni, mert már állandó lakása sincsen.
A film Judy Garland életének azt a szakaszát ragadja meg, amikor az énekesnő egyetlen lehetősége, hogy még egyszer rendbejöjjön, London, s egy ottani fellépés-sorozat. Judy el is vállalja a külföldi munkát, miközben a gyermekeit kénytelen a volt férjénél, Amerikában hagyni…
Renée Zellweger ezt a széthullott, kilátástalan életet a hölgy nem kevésbé széthullott, beszéd és éneklés közben is érzékelhető mimikájával tudja a leginkább, s a legtalálóbban kifejezni. Az arcjátéka végig annyira zseniális – érzékeltetvén, hogy az alkohol és a drogok hogyan támadják meg többek között az ember agyának beszédközpontját is -, hogy nem csoda, hogy Zellwegert ezért az alakításáért azonnal Oscar-díjra jelölték, s hamarosan kiderül, hogy megkapja-e Judyjáért a filmes szobrocskát.
Ha tehát csak Zellweger játékát néznénk, semmi kifogásunk sem lehetne a filmmel kapcsolatban. A probléma ott kezdődik, hogy az, hogy hogyan jutott ez az egykor ünnepelt sztár erre a sorsra, nincsen szervesen, Judy jelen állapotához passzolóan kidolgozva és láttatva. A film időnként az idősebb Judy visszaemlékezése formájában visszavisz bennünket a kamaszkori életébe, a Dorothy-szerep próbáinak helyszínére, ahol ugyan látjuk, hogy a menedzsere és a stáb hogyan zsákmányolta ki a fejlődésben lévő lány életét, (a fiatal Judyt Darci Shaw alakítja), hogyan korlátozta az étkezését, az alvásmennyiségét, miközben gyógyszerekkel, stimuláló szerekkel tömte, de arról semmit sem tudunk meg, hogy mi történt ennek a nőnek tizenhat és negyvenhét éves kora között. Az egyértelmű, hogy a nyilvánvaló kamaszkori „gyógyszeres kezelés” eredője lehet a felnőtt korában is súlyos gyógyszerfüggésének, de a széthullása érzelmi okairól, a nyilvánvalóan sikertelen házasságairól, a személyisége ennyire erős addiktivitásának alfájáról semmit se tudunk meg.
Úgy érzem, hogy ez a dramaturgiai hézag az, ami kizökkenti, kizökkentheti a nézőt a film teljes átéléséből. Mert miközben Renée Zellweger játékába úgy vesződünk bele, ahogy ő vesződik bele Judy alakjába, amikor visszazökkenünk a múltba, s csak sejtetésre alkalmas, színészi játék és megvalósítás szintjén is jóval gyengébb képkockákat kapunk, óhatatlanul hiányérzetünk támad.
Ennek ellenére az, hogy a halála előtt fél évvel „mit művelt” Judy annak érdekében, hogy az európai város közönsége is kiábránduljon belőle, az, hogy mennyire menthetetlenné vált ekkorra ez a nő, több mint szívszorongató. Elgondolkodtató, hogy egy ekkora hanggal megáldott művész, ha gyerekkorától kezdve módszeresen nem teszik tönkre, vajon hová, meddig juthatott volna. Persze csak akkor, ha az a fránya volna nem lett volna…
A filmet a debreceni Apolló moziban tekinthetik meg.
Gyürky Katalin
Hozzászólások