A 2020-as év eleje végre meghozta azt a krimit a magyar mozikba, amely méltán a nagy bűnügyi történetek – az Agatha Christie-regények, vagy akár a töretlenül népszerű Columbo-filmek – nyomdokaiba kíván és tud is lépni. A Rian Johnson rendezte Tőrbe ejtve című film nem tőrbe, hanem az első percétől az utolsóig ámulatba ejti a nézőt a profizmusával.
Mivel bűnügyi történetről van szó, a tipikus „vajon ki tette?”- sztorik modern változatáról, nagyon keveset árulhatok el a film cselekményéből, hiszen senki számára sem szeretném előzetesen leleplezni, hogy „ki is a hunyó” a filmben. Azt viszont elárulhatom, hogy a film előzeteséből egy modern Tíz kicsi néger-sztorit feltételeztem, hiszen az alkotás ajánlásából az derül ki, hogy egy ódon kastély nyolcvanöt éves „urát”, az író Harley Thrombey-t (Christopher Plummer) holtan találják a születésnapi partija utáni reggelen, amely partin minden családtagja részt vett, s akik közül innentől kezdve mindenki potenciális gyilkosnak számít. Ezt továbbgondolva azt hittem, hogy a kastélyban tartózkodó gyilkos, ugyanúgy, mint a klasszikus Agatha Christie-műben, majd „végigöli” az összes többi családtagját is. Nos, ez is rendkívül izgalmas lett volna, de nem ez történik Rian Johnson filmjében: a népes család fejének halála után más haláleset egészen a történet végéig nem következik be, megérkezik azonban a tett helyszínére a modern Poirot: Benoit Blanc, akit Daniel Craig egészen lenyűgözően alakít, s elődje profizmusával lát hozzá a bűneset felgöngyölítésének.
A családtagokat ugyan a szintén a helyszínre érkező nyomozókkal együtt sorra kihallgatja, de valamiért – a filmben egyébként furcsa módon viszonylag hamar kiderül, hogy miért – a ház urára vigyázó, őt gondozó lány, a bevándorló Marta (Ana de Armas) kerül a figyelme középpontjába, s jó ideig a lányra terelődik minden gyanú. De nem léphetne a film a műfaji klasszikusnak számító elődei nyomdokába, ha a lány szerepével minden egyszerre világossá válna és megoldódna. S Rian Johnson alkotása attól zseniális, hogy minden egyes percben – egy újabb, a bűntényhez kapcsolódó szál behozásával – tud meglepetést okozni a nézőnek.
De nemcsak a meglepetések, azaz a figyelem állandó fenntartása miatt érdemel maximális elismerést a filmet készítő teljes stáb – hiszen a rendező mellett a családtagokat alakító színészek érzékelhetően „lubickolnak” a szerepeikben, s a gyönyörű operatőri munka is „megér egy misét” -, hanem az alkotás merész humora miatt is. Amit azért nevezek mesésnek, mert miközben a sztori a modern Poirot, az ilyen történetekből elmaradhatatlan kapzsi családtagok, a szobalány és a kutya jelenléte miatt tényleg „hajaz” a mindenki által imádott klasszikus krimikre, épp ezen szereplők és „kellékek” felsorakoztatásával finoman ironizál is a ’70-es, ’80-as években készült Agatha Chistie-történetek megfilmesített változatán vagy Columbo hadnagy filmbéli tündöklésén.
Hogy ezt hogyan teszi, arról, javaslom, győződjenek meg önök. S higgyék el, jobban jártak, hogy ez esetben a sztoriból az egy haláleset mint kiindulópont említése után nem árultam el semmi többet. Vétek lett volna spoilerezni ezt a sztorit. A mozivászon előtt kell átélni mindegy egyes fordulatát, s gyönyörködni a rendező, s általa a modern kori Poirot, Benoit Blanc éles észjárásában.
A filmet a debreceni Apolló moziban naponta kétszer is megtekinthetik.
Gyürky Katalin
Hozzászólások