A 2019-es év végének filmtermései közül az egyik legígéretesebbnek azt a Marriage Story, azaz Házassági történet című mozit tartották, amely a kiváló rendezőjével és a remek szereposztásával valóban már előre megalapozta a vele kapcsolatos várakozásokat. Amiknek aztán – látva a filmet – véleményem szerint maradéktalanul eleget is tett.
Egyfelől amiatt, mert annak ellenére, hogy a Noah Baumbach rendezte film amerikai, korántsem felszínes és csöpögős formában tárja elénk két ember életének talán az egyik legnehezebb szakaszát: amikor sokévi együttlét és házasság után, egy közös gyermekkel úgy érzik, hogy együtt megfeneklettek, s muszáj külön utakon folytatni az életüket. A történetnek ez az alapja persze még feltételezhetne egy kliséktől roskadozó sztorit, csakhogy itt a két ember művész. A házaspár a színház és a film világában járatos színművész, Nicole (Scarlett Johansson) és rendező, Charlie (Adam Driver), s a hivatásukkal, a szakmájukkal kapcsolatos elképzeléseik nagyban, a civil szakmát űzőkhöz képest azt látjuk, hogy jóval nagyobb mértékben befolyásolják a magánéletüket, így a válásukat is.
Mégpedig azért, mert amikor a nő a filmes karrierjét odadobta annak érdekében, hogy a férje alapította társulatban ettől kezdve színésznőként dolgozzon, ez óhatatlanul azzal is járt, hogy a nő úgy érzi: komoly áldozatokat hozott a férje szakmai előmenetele érdekében. Csakhogy, amikor a film elején találkozunk velük, ebből semmi sem látszik: miközben egy mediátor segítségét veszik igénybe, hogy menthessék a menthetőt, még egy – a mediátor előtt végül fel nem olvasott, számunkra mégis ismertté váló levél formájában – kölcsönösen csupa jót mondanak egymásról. Az, hogy a feleségnek milyen – elsősorban a szakmájára vonatkozó – kifogása és sérelmei voltak a férjével szemben, majd csak jóval később, az ügyvédnőjével (Laura Dern) való beszélgetéséből derül ki.
Amiből viszont – színházi szakma és művészlét ide vagy oda – megint azt érezzük, hogy mint annyi más házasság esetén, a két ember közötti megoldhatatlannak tűnő helyzet oka egyértelműen a kommunikáció hiánya. A feleség ugyanis ezekből a sérelmeiből a férj felé semmit sem közölt, aki emiatt teljesen értetlenül áll a felesége válási szándéka előtt. A „néma gyereknek anyja se érti szavát” mondás helyett én tehát ezt átírnám a „néma feleségnek a férj se érti a szavát”-ra, csakhogy ez már itt, a filmmel kapcsolatban múlt időben kéne, hogy hangozzék. A feleség ugyanis ezek miatt a vélt vagy valós sérelmei miatt ekkorra már hajthatatlan.
Miközben a szívünk mind a feleségért, mind a férjért, mind pedig – természetesen – a kisfiukért is, tényleg megszakad, mert a mediátor előtt fel nem olvasott levelekből az derül ki, hogy ez a két ember egyébként nagyon szereti egymást, s tisztában van a másik értékeivel. Az egymás iránti tiszteletük és megbecsülésük odáig terjed, hogy ügyvédek bevonása nélkül szeretnének megállapodni a válásuk utáni helyzetről, a gyerekről is. Csakhogy ez manapság nemcsak Amerikában, de sehol se megy… S az talán az egészben a legfélelmetesebb, hogy a két ember közötti, addig békés viszony épp a karvaly ügyvédeknek köszönhetően durvul el…
Ettől kezdve, az elmérgesedett helyzetben a film még egy érdekességgel él: mivel két színpadi emberrel állunk szemben, akiknek, mint láttuk, a magánéletét nagyban befolyásolja a szakmája, a közöttük zajló, egyre inkább elfajuló jelenetek olyanok, mintha színházat néznénk. Mintha egy-egy Ingmar Bergman-film színházi változata elevenedne meg előttünk a veszekedéseiket látva. S a nő egy alkalommal ilyen értelemben „el is szólja” magát, amikor ezt mondja: „lehet, hogy túl teátrálisan fogalmazok”.
Mindehhez persze az kell, hogy ez a két színművész, Scarlett Johansson és Adam Driver ennyire profin oldja meg a rábízott feladatokat. Mert nem elég, hogy művészien képesek veszekedni, ezekbe a jelenetekbe – szinte biztos vagyok benne –, hogy a saját válásuk történetét is belevitték. S ettől teljesen élethűvé, hitelessé válik az egész. S miközben látszólag az anya jár jól, s látjuk az érzelmileg és anyagilag teljesen kifosztott, magára maradt férfit, valójában a gyerek az, aki ezt az egészet a legjobban megsínyli. Köszönhetően – s ezt általánosságban is lehet mondani – a felnőttek közötti kommunikációs hiánynak.
Ne hagyják ki tehát Noah Baumbachnak ezt a tényleg remekbe szabott, megdöbbentő és elgondolkodtató filmjét. A végén, látva ezt a három embert, köztük a kisfiút, a nézők közül senki nem bírta ki sírás nélkül az Apolló mozi termében.
Gyürky Katalin
Hozzászólások