A Sanna Lenken rendezte svéd filmdráma, A stand up királynője ugyan a témája miatt egyáltalán nem a közelgő karácsonyi ünnepekhez illik, ám annak, akit az év végéhez közeledve sem a könnyedebb műfajok, hanem az elgondolkodtató művészi alkotások fognak meg, tökéletes választás. Debrecen art mozijában, az Apollóban jártunk.
A filmdráma egy tizenkét-tizenhárom éves kislány, Sasha (Sigrid Johnson) története, akinek depresszióban szenvedő édesanyja öngyilkos lesz. Ha egyetlen mondatom lenne, nyilván így összegezném a sztori lényegét, de a film korántsem holmi zanzásított ismertetőt érdemel.
A rendezője ugyanis a kislány gyásza kapcsán a bárkire érvényes veszteség-feldolgozás jól ismert öt fázisából: a tagadásból, a haragból, az alkudozásból, a depresszióból és az elfogadásból az elsőt, a tagadást ragadja meg, ám ezt nagyon különös, különleges szempontból teszi.
Hisz Sasha egyáltalán nem a megszokott módon éli meg a tagadás fázisát, azaz, hogy elutasítja az anyja halálának a tényét, hanem az édesanyja személyiségéhez köthető dolgokat kezdi el tagadni. Minden olyasmi, ami saját magában az édesanyjára emlékezteti, tiltólistára kerül nála. Pontosabban: túlélőlistára, amelynek programpontjai betartásával, úgy véli, van esélyre kibírni az anyja elvesztését.
Ennek első pontja, hogy levágatja a haját, hogy ne legyen ugyanolyan szőke, hosszú, mint az anyukájáé volt. A második pont, hogy nem olvas több könyvet, mert az anyja falta a könyveket, és mégis, mire jutott vele? A harmadik pont, hogy nem gondoskodik többé élőlényekről, mert az anyukája is gondoskodott őróla, mégis magára hagyta. A negyedik kitétel pedig, hogy a stand up királynőjévé váljon, mert az édesapja (Oscar Töringe) az anyja halála óta egyfolytában csak sír, és neki ettől kezdve az a feladata, hogy megnevettesse az apukáját.
A film innentől beérhetné a „programpontok” megvalósításával is, az „elég jól haladok, hogy nem hasonlítsak rád, anya” végrehajtásával, de ennél jóval tovább megy. Mert bár önmagában az is izgalmas lenne, hogy ezeket a pontokat hogy teljesíti, hogy hajtja végre a kislány: például, a könyvolvasási tilalmat általános iskolásként hogyan tartja be, vagy mit csinál, amikor az apukája a tizenharmadik születésnapjára egy kutyával akarja meglepni, aki, ugye, élőlény, és gondoskodni kell/kéne róla, de a lényeg nem ez. Hanem az első pontot viszonylag simán abszolváló, tüsi hajúvá váló, ám ezzel a frizurával is nagyon aranyos és szép kislány sajátos tagadásának lélektani vetülete, ami szintén nagyon szépen végigkövethető a filmben.
Ha valaki még nem látott kamaszt gyászolni – és bízom benne, hogy a többség ilyen –, ebből a filmből a kislány viselkedése, különböző helyzetekre adott reakciói által hiteles képet kap róla. A látszólag, a mindennapokban önfeledtnek tűnő lány időről időre jelentkező dühkitörései, sőt, agresszivitása, egy-egy mondat hallatán, egy-egy, az édesanyjával átélt élmény után a helyszínről való viharos távozása mindent elárul a lelkében dúló viharról és arról, hogy mennyire össze van zavarodva.
Ebből a szempontból rendkívül érdekes Sasha síráshoz való viszonya. Amiről a film alapján külön pszichológiai tanulmányt lehetne írni. A kislány ugyanis sokáig nem hagyja magát sírni. Van egy módszere a könnyek ellen: „ha gyorsan lefekszel és a plafont bámulod, a könnyek visszafolynak a szemedbe” – vallja és gyakorolja is. A sírástól egyfelől azért ódzkodik, mert depressziós édesanyja rengeteget sírt – lásd, a kislány ebben se akar hasonlítani hozzá, másfelől az apja viselkedése is a könnyek ellen hangolja: elég, ha a családban egy valaki bömböl állandóan.
A humor, a stand upozás iránti vágy így nemcsak az apja szomorúsága, hanem az ő kicsorduló könnyei ellen is jó szolgálatot tennének. Ám ilyen értelemben – hasonlóan az első három ponthoz – a negyediket, a stand upozást is hiába „pipálja ki” Sasha. Hisz a könnyek egyszer csak utat törnek maguknak. S amikor ez megtörténik – vagyis, amikor a „klasszikus” tagadási fázis lezárul –, Sasha olyanokat mond, „beszél meg” a halott édesanyjával, amiket hallva pedig mi, nézők leszünk képtelenek a könnyeinket visszatartani. Még akkor se, ha tudjuk: ezekkel a mondatokkal a kislány elindult a gyászfeldolgozás valódi, megúszhatatlan, ugyanakkor szükségszerű útján.
Csodálatos film Sanna Lenken alkotása. Éppen azért az, mert valódi könnyeket tud csalni a szemünkbe. A mély drámaisága ellenére csak ajánlani tudom mindenkinek.
Gyürky Katalin