A Julien Hervé rendezte, nemrégiben a magyar mozikba került vígjáték is bizonyítja, hogy a franciák a filmművészet terén egyszerűen képtelenek hibázni. Mert bár ez esetben egy könnyedebbnek tűnő mozit ígértek a Ki hitte volna? előzetesében, a sokszor valóban kacagtató jelenetek a franciák magukkal és másokkal szembeni nagyvonalúságáról tanúskodnak, ami ez esetben nem másnak, mint az igen fejlett öniróniájuknak köszönhető.
Adott egy fiatal pár, Alice (Chloé Coulloud) és François (Julien Pestel), akik – bár egymástól minden szempontból nagyon eltérő családból származnak – annyira szeretik egymást, hogy az esküvőjüket tervezik. Ennek bejelentése céljából összehozzák a szüleiket: a lány dúsgazdag, régi francia nemesi családból származó apjának és anyjának több generációs kastélyába érkezik a fiú jóval egyszerűbb, autókereskedő apja és háztartásbéli anyja. S mintha ebben az ódon kastélyban az idő is megállt volna, hiszen amikor a két atya távozik a kastély híres borospincéjébe, Frédéric, a nagymúltú Bouvier-Sauvage család sarja kifejti: a lányának jó döntést kell hoznia a férjhezmenetelekor, és bizony – a szűkösebb anyagi helyzete miatt – François mint férj számára nem lehet opció.
Az ódivatú „suba a subához, guba a gubához”-elvet azonban rögvest felülírja a jegyesek mindkét szülőpárnak szánt ajándéka: titokban egy-egy hajszáluk eltulajdonítása után mindegyik felmenőjüknek elkészíttették a manapság oly nagy népszerűségnek örvendő DNS-tesztjét, s bár a meglepetésükkel semmilyen rossz szándék sem vezérelte őket, álmukban se gondolták volna, hogy az eredmények micsoda lavinát indítanak el az egytől egyig – bár más-más módon –, de a franciaságukra mégiscsak igen büszke szüleikben.
Hiszen kiderül: egyik szülő sem 100 százalékban francia, hanem mindegyik ilyen-olyan keverék… Ami leginkább talán a magát az ősrégi francia nemesi család sarjaként aposztrofáló Frédéricet (Christian Clavier) taglózza le, de nem kevésbé okoz meglepetést a másik „örömapának”, Gérardnak (Didier Bourdon) sem, aki a francia Peugeot gyártójaként, és a német autómárkák precizitását lenézve szembesül vele, hogy nem is kicsit, hanem ötven százalékban német. Ahogy a két anya, Catherine (Marianne Denicourt) és Nicole (Sylvie Testud) is nagyot csodálkozik, amikor kiderül, honnan is származik valójában…
S itt, úgy vélem, nem is elsősorban a honnan? a lényeg. Hanem annak a képmutató magatartásnak a kifigurázása, amiről ettől kezdve a film szól. A zseniális színészi alakításoknak is hála szereplőink innentől ugyanis sajátos metamorfózison esnek át: az első, a „máshová” tartozásukra adott reakciójuk, azaz annak tagadása után – talán az egy Frédéricet kivéve – megpróbálnak azonosulni az új identitásukkal, ám, ahogyan korábban a franciaságukat, úgy a DNS-teszt leleplezte másságukat is „túltolják”. Vagyis legalább annyira visszataszítóan akarnak az új identitásuknak megfelelni, ahogy korábban a francia Grandeur és Gloire (nagyság és dicsőség) vezérelte őket.
Ami több mindenről árulkodik: egyfelől lerántja a leplet a származás túlértékeléséről. Figyelmezteti a nézőt, hogy korántsem csak az a lényeg, hogy valaki francia-e, orosz-e, angol-vagy épp indián, hanem az, hogy milyen ember. Másfelől a franciák öniróniájáról árulkodik: franciaként készíteni egy olyan filmet, amely jelzi: ne kérkedj annyira a franciaságoddal, mert az bizony visszaüthet, önmagában óriási teljesítmény. Hát még úgy, hogy mindezt egyáltalán nem olcsó poénokkal, nem amolyan „térdcsapkodós” viccek kíséretében, hanem finom humorral és keserédes leleplezéssel teszi.
Azt pedig, hogy a „suba a subához…”- elv sutba dobása után a származásbéli kavalkád útjába áll-e fiatal pár házasulási hajlandóságának, nem árulom el. Azért sem, mert a film ez ügyben is a szokásosnál és a vártnál jóval több és furfangosabb csavart tartogat.
A Julien Hervé rendezte filmet keressék az Apolló moziban.
Gyürky Katalin
Hozzászólások