Meglehetősen nehéz megállapítani, hogy keveredünk ki ebből a koronavírus-járvány keltette félelmes bizonytalanság-börtönből.
Szinte minden ember elképesztő amplítúdójú szélsőségeket él meg, akár 24 órán belül is. Egyrészt itt vannak a szörnyű betegségleírások, a kórházi képek a vért köpő, lélegeztetőgépeken haldokló emberekről, másrészt itt van maga az élet: a napsütés, a szeretteink szeretete, és a félelem ösztönös hárítása. Mert félelemben élni a létezésnek egy rendkívül nyomorult formája, egyszerűen hiába élsz, ha félsz.
A szabályok betartása rendkívül fontos, valamennyire akár meg is védhet a vírustól, azonban nem véd meg a rettegett bizonytalanságtól. Mi lesz? Mi lesz velünk? Mi lesz a családtagjainkkal, mi lesz a barátainkkal? Mi lesz, ha oda az egészség? Mi lesz, ha oda a fizetés? Mi lesz, ha oda a munkahely?
Az ember általában úgy gondolkodik, hogy ezt és ezt, eddig vagy addig kell kibírni, aztán minden rendben lesz. Ezt hívják közkeletűen reménynek. Bátorságunk mindig egy adott szituációra, és ami még fontosabb, egy adott időre szól.
Most azonban nincs adott idő. Könnyen lehet, hogy hónapok, sőt, évek fognak eltelni ezzel a szörnyű húzd meg, ereszd meg szisztémával: korlátozások enyhítése, korlátozások szigorítása, korlátozások enyhítése, korlátozások szigorítása, és így tovább. Az emberiség (járvány)története alapján persze bizonytalanul is biztosak lehetünk abban, hogy majd valamikor minden ahhoz hasonló lesz, mint amilyen a koronavírus előtt volt. Egyszerűen mert így szokott lenni. Addig viszont félelemből kell életet építeni: a falakon belül.
Tóth Csaba Zsolt
Hozzászólások