Ari Aster legújabb alkotása, a misztikus horrorként aposztrofált Fehér éjszakák kendőzetlen őszinteséggel ütköztet két, elnézést a kifejezésért, de beteg társadalmat. Csakhogy amíg e kettő közül az egyik a szemünk előtt zajlik, a másik – legalábbis eddig a filmig azt reméltük -, hogy rejtve maradhat a számunkra.
A megrázó történet, amelyet én sokkal inkább lélektani thrillernek és nem horrornak neveznék, abban az Amerikában kezdődik, ahol a főszereplő lány családjának tragédiáján keresztül érzékeljük a jólétbe belefulladó, de az egyes szubjektum lelki világával mit sem törődő fejlett civilizáció megbetegítő hatásait. S miután ezek következtében az egyetemen egyébként pszichológiát hallgató Dani (Florence Pugh) a beteg húga tette miatt – amit most nem árulnék el, hogy konkrétan mit is csinál a lány – a teljes családját elveszíti, ráadásul beleragadt egy régen rossz kapcsolatba, a szörnyű élethelyzetére érkezik egy jónak tűnő megoldás. A barátja, Christian (Jack Reynor) hallgatótársai, akik egytől egyig antropológia szakra járnak, az egyikük, Pelle (Vilhelm Blomgren) felajánlására elutazhatnak Svédországba, hogy az ottani nyári napforduló, azaz a fehér éjszakák lakosságra tett hatását, s annak rituális megünneplését a doktori disszertációjukhoz is felhasználva tanulmányozhassák.
Bár a fiúk annyira nem örülnek neki, de Christian ragaszkodik hozzá, hogy Dani is velük tartson. Így érkeznek meg Svédország egy eldugott vidékére, ahol annak ellenére, hogy Európa szintén egyik fejlett régiójában járunk, a nyugati civilizációtól elzárt szekta szintén nagyon beteg életformájába csöppennek bele. Mint kiderül, Pelle innen származik, így minden további nélkül „joga van” bevezetni a barátait ebbe a számukra teljesen ismeretlen közegbe. A szekta kevés emberből áll ugyan, de szigorú rend alapján működik. A lakosok életkorát négyszer tizennyolc évre osztják, s aki elérte a négyszer tizennyolcból adódó hetvenkét évet, nos, azt életképtelenné nyilvánítják. Hogy miképpen, azt a nyári napfordulóhoz kötődő kilencnapos ünnepségsorozat első szertartásán az amerikai „idegenek” is megtapasztalják, s mi, nézők, ennél a jelenetnél kezdünk el borzongani: szinte érezzük, hogy a „nyugatiak” a vesztüket lelik ebben a fura, és az amerikai életelvekkel teljesen ellentétes szokásokkal bíró elzárt világban.
A szekta tagjai ugyanakkor minden gyereket együtt nevelnek, úgy viselkednek, mint egy nagy család, csak hát, mivel kevesen vannak, az egyik, a disszertációját író hallgatóban felmerül a vérfertőzés problémája. S rá is kérdez a szekta egyik „vénjénél”, hogy hogyan is van ez? A „vén” válaszából kiderül, hogy a vérfertőzést elkerülendő néha külső embereket is bevonnak a szektatagok szexuális életébe. S ettől kezdve már azt gondolnánk, sejtjük, hogy Pelle miért is hozta el a barátait erre az egyébként a civilizáció kellős közepén lévő, mégis, a szokásai miatt ősinek tűnő, rituális közösségbe.
De a felét se gondoljuk annak, ami még történni fog a két életforma találkozása során. S ha horrorelemekkel tényleg nem, lelkileg megrázó képsorokkal annál inkább találkozunk. Természetesen nem árulom el, hogy mi lesz az idelátogató fiatalok sorsa. Csak annyit jegyzek meg, hogy ami ezt követően velük történik, arra a legrémesebb álmaikban se gondoltak volna, mi, nézők pedig szintén nem akarunk hinni a szemünknek az események láttán. Hogy mennyire nem, arra a film egy nagyon érdekes, vissza-visszatérő motívuma figyelmeztet bennünket. Már az amerikai jeleneteknél is, aztán Svédországban is a hősök folyamatosan tükörbe néznek, tükörben láttatják őket. A fordított perspektíva pedig véleményem szerint utalhat a másfajta életmódba csöppent emberek önmagukkal való szembenézésére is – lásd Dani és Christian régen rossz kapcsolatát –, illetve a másfajta életmód saját, megszokotthoz képest teljesen kifordult világára is.
Mindenképpen ajánlom a filmet azok figyelmébe, akik el szeretnének gondolkodni azon, hogy a 21. században vajon ilyesfajta, számunkra végképp beteges, az emberi életet teljesen máshogy kezelő és értékelő szekták vajon tényleg működnek, működhetnek-e? Ha igen, akkor most ez a film jócskán szembesít a létezésükkel, s a szembesítéstől nem, korántsem lesz jó kedve az embernek. De az alkotásnak nyilván nem is a jókedv megteremtése volt a célja. A Fehér éjszakák című filmet keressék az Apolló mozi júliusi repertoárján.
Gyürky Katalin
Hozzászólások