Elindult A mi strandunk – játék!

Én magam 1-etlen feleségem kiváló meglátását helyeselve vasárnap délután kedves nejem és gyönyörű leánygyermekünk társaságában arra vetemedtem, hogy célbaveszem a Nagyerdő rejtekében meghúzódó, abszolúte CLASSIC (értsd: Debiben klasszikusnak számító) debreceni strandfürdőt. Nem az egyébként fullosan felfuttatott Aquaticumot, nem a Szaunavilágot, nem a termált: a strandot. Hiteltől sújtott kisautómmal be is gördöltünk a romos körúti parkolóba, még helyet is találtunk, csak hirtelen nem tudtuk: a hét utolsó napjának utolsó óráiban kell-e perkálni pusztán a létezésért-parkolásért. Ezt két szintén ezzel a problémahalmazzal küzdő hölgy meg is kérdezte ott egy portásfélétől, de a csávó mintegy felháborodva azt válaszolta, nem tudja, ez nem az ő dolga. Király. Kissé arrébb oldalogva (a kézben NAGY fürdőtáska, felfújható NAGY bohóchal és KIS szatyor az úszógumi-búvárszemüveg-karúszó triumvirátussal) észlelni lehetett, hogy itt bizony fizetni kell, gyakorlatilag MINDIG. 180 froncsi/óra, azaz 3 órás tartózkodásnál 540, és belépőt még nem is vettünk. A büdös francba. Na de nem baj, azért dolgozunk, hogy éljünk, meg csak 1-szer élünk, meg egyebek, úgyhogy előre! – döntöttem, majd szívleállás közeli állapotban konstatáltam, hogy automatába való aprónk nincs, mobil otthon, tehát az a vészterhes helyzet, hogy nem tudunk fizetni a parkolásért, akkor meg úgy megbüntetnek, hogy egy hétig 1 irányba megyünk.

Na de a magyar talpraesett, törekvő és ravasz nép, nem fossa össze magát némi akadálytól, azt legfejlebb a tejfölös bableves után teszi meg. Úgyhogy irány a félig-meddig összeomlani látszó épület pénztára, jegyvásárlás (háromezser), aztán a kérdés-kérés a kasszánál ülő gondterhelt fiatalemberhez: aprót tudnál visszaadni, mert kéne fizetni a parkolásért. NEM. NINCS. EGYÁLTALÁN – mondja és látszik rajta, ennek aztán tényleg nincsen olyasmije, hogy apró. Kezdett felmenni a vérnyomásom (a gyerek mellettem okosan megjegyezte, hogy apa, a blokkot otthagytad, el kéne rakni, mert még a strandra sem tudunk bemenni…), ám akkor megláttam az ANGYALKÉNT az életem sodrába kerülő, papírpénzt is benyelő üdítőautomatát az előtrében: vazze, ennek benyomok egy ezrest, kiokád egy szénsavast, és aprót ad vissza. Olyan egyszerű és szép az élet. Imádom – ezt éreztem, amikor minden úgy történt, ahogy elképzeltem: üdítő ki, apró lehullott, mehettünk vissza az utcára a parkológéphez. 

Már ott is voltam, amikor hirtelen beborult az ég – mármint kizárólag felettem, ugyanis az automata fölényesen kiírta magára, hogy NEM ÜZEMEL. Hogy rohadnál meg teeeee, kib – kezdtem magamban mondani az imát, ám a velem lévő hölgyek aggodalmát látva erőt vettem magamon, és átslattyogtam a mittudomén hány száz méterre lévő másik géphez, hogy aztán könnyek között bedobhassam a benti gépből kivert aprópénzt. Huhhh – 25 perce vagyunk itt, költöttünk 4 ezret, de a strandra még be se jutottunk.

Nade nemsokára már bent voltunk, ollé. Tömeg volt, egy részeg-tetkós vasárnapi apuka kisfiával üvöltözött, egy másik kivart-kigyúrt banda seggrészegen acsarkodott, a gyerekek számára is alkalmas játékokkal felszerelt medencében pedig a cigány-magyar együttélés szívmelengető, cicuktól (földesi szakkkifejezés, jelentéséről kérdezzen meg egy földesit) körülölelt pezsgése folyt: de szép. Mégis, eltelt néhány perc, és rádöbbentem: JÓ itt. Szinte semmi nem változott 30-40 éve. Láttam magam ugyanezen a betonkövön állva kisfiúként, a számban éreztem nagyanyám rántotthúsos szendvicsének ízét. Felettem volt a kék ég és a Víztorony. A nagyerdei strand egy olyan korba vitt vissza, amikor tényleg JÓ VOLT ITT.  Azóta tényleg szinte semmi nem változott, hacsak az nem, hogy annak idején rendszeresen bemondták a hangosba, a hullámfürdő ÜZEMEL. A hullámfürdő ezen a vasárnapon NEM ÜZEMELT.

Tóth Csaba Zsolt