„Ha valakinek pedagógus valamelyik szülője, akkor az hátrányos helyzetű. Ha valakinek az anyja és az apja is az, akkor az halmozottan hátrányos helyzetű” – mondta saját érintettségéről is a témában Kőhalmi Zoltán, az ismert stand up-os. Jómagam az utóbbi kasztba tartozom, tanítónő és magyar-történelem szakos szülők sarja vagyok, mégsem érzem magam hátrányos helyzetűnek, bár a Kőhalmi-féle „sutkát” magam is szoktam gyakran idézni.
Tényleg szürreális dolog volt, hogy egy kis faluban felnőve, egyetlen általános iskolával a településen mindkettőjüknek voltam diákja, apám iskolaigazgató is volt, szerencsére nem kellett kivételezniük velem, mert az általános iskolában még a jó tanulók közé tartoztam, ez később némileg változott… Na, jó, néha berúgtam az iskola ablakát focizás közben, akkor apám beírt az ellenőrzőmbe, majd hazavittem, és mint szülő aláírta.
Megesett, hogy kicsit meglazítottam a tanári széket, hogy egy másik, általam nem kedvelt pedagógus alatt összeszakadjon. Igen ám, de az előző nap „megbuherált” ülőalkalmatosságra másnap az első órára apám ment be helyettesíteni, én pedig épp nem voltam iskolában, hogy figyelmeztessem, mert belázasodtam reggelre. Apám bement, leült és bumm, eltűnt az asztal mögött. A többiek mesélték, hogy nem mertek hangosan nevetni az igazgató bácsi mutatványán, de apám felkászálódott az asztal mögül és így szólt: „röhögjetek nyugodtan, én is azt tenném”. Erre kitört a hahota.
Anyámat tyúkanyóként ülték körül vagy kísérték a elsős és másodikos tanítványai, elfogultság nélkül mondhatom, hogy ők nagy betűs pedagógusok voltak. Valamikor úgy nevezték e szakma képviselőit, a nemzet napszámosai. Sajnos, mára sokan „csak” tanárok, de nem pedagógusok. Utóbbiakat minél jobban becsüljük meg!
(Tamás Nándor)










Hozzászólások