Bevallom őszintén, hogy a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház előadásától, a X. debreceni DESZKA Fesztivál harmadik napján előadott produkciójától sokkal többet vártam. Hisz a Közellenség című, „zenés uszításként” meghirdetett darabjuk esetén kiváló anyaghoz nyúltak hozzá. Heinrich von Kleist 1810-ben keletkezett, de a mai napig számtalan irodalmi és színházi interpretáció alapjául szolgáló remekművéhez, a Kohlhaas Mihály című kisregényhez, amely egy lókereskedő erkölcsei elveinek, igazságérzetének, világnézetének és a 16. század eleji feudális értékrendnek az összeütközését egy kezdetben fajsúlyosnak korántsem mondható történés kapcsán fejti ki.
A brandenburgi Kohlhaas egy falka fiatal lóval Szászország felé indul, amikor a tronkai Vencel várnagya megállítja azzal az indokkal, hogy nincs passzusa, azaz nincs olyan okirata, amellyel a tronkai tartomány határát átléphetné. A várnagy zálogként visszatart két lovat azzal, hogy majd ha a lókereskedő Drezdában kiváltja a passzust, hazafelé utazása során visszakapja a két jószágot. Kohlhaas Drezdában megtudja, hogy a passzus megkövetelése tiszta önkényeskedés, igazából a határátlépéshez nincs is szükség rá, ezért visszatérve a várba, el akarja vinni a lovait. Odaérve azonban azt tapasztalja, hogy a mezei munkára fogott lovai állapota nagyon leromlott, és hogy Herse nevű szolgájával, aki ez ellen szót emelt, csúnyán elbántak.
Kohlhaas egyre feljebb: ügyvédhez, kancellárhoz és a fejedelemhez fordul, hogy az őt ért sérelmét jog szerint orvosolják. De mindenütt falakba ütközik: a korrupció, az önkény, a cinizmus falaiba. A Tasnádi István írta és Sztarenki Pál rendezte Közellenség ebből az alaptörténetből – kiváló, s a darab elején még végigvihetőnek tűnő lehetőségként – egy olyan vonást emel ki s láttat első képként a színpadon, ami a prózai műben egyáltalán nem, s nem is lehet hangsúlyos. Színpadi adaptációban viszont igen: a két visszatartott fekete ló helyzetével indít, a Kanca (Madák Zsuzsanna) és a Csődör (Barsi Márton) élettörténetét, érzéseit kezdi bemutatni. Miközben meghagyja lovakra jellemző mozgásukat, azzal, hogy Kohlhaas Mihályról retrospektíve, már múlt időben vitatkoznak – a Kanca szerint a világ legszerencsétlenebb embere, a Csődör szerint viszont hős volt – antropomorfizálja őket, s csillogó fekete ruhájuk meglétével vagy épp hiányával a jól-létüket, vagy a tronkai fogságban gebévé válásukat is szimbolizálja.
Csakhogy. Csakhogy ezt a szálat az adaptáció már rögtön az I. felvonás közepe körül elengedi. Mihelyst Kohlhaas Mihály helyzete egyre bonyolultabbá válik, mihelyst „magánakciójának”, fékeveszett indulatainak, az igazságát bármi áron érvényre juttatni kívánó akaratának a felesége, Lisbeth (Kátai Kinga) és a szolgája, Herse (Kanda Pál) is áldozatául esik, a lovak szerepe háttérbe szorul. Pedig az igazán nagy „dobás”, Kleist művéhez egyfajta értékes hozzátétel akkor történt volna meg, ha a gazdájuk helyzetét, harcának minden állomását továbbra is a lovak szemszögéből mutatta volna be a darab. Ha a lovak körülbelül a feleség halálától kezdve nem mentek volna át olyan, időnként fel-felbukkanó narrátorokba, akik ahelyett, hogy saját gebeségük, sérülésük, karámba fogásuk állapotán keresztül láttatnák, hol tart épp a gazdájuk harca, mindössze egy-egy mondatban közlik, hogy Kohlhaas ügyét épp az Államtanács tárgyalja, vagy épp Luther Márton próbálja észhez téríteni.
A darab ezt a remek lehetőséget, ötletet sajnos veszni hagyja. S ennek a lehetőségnek az elszalasztásával az előadás didaktikussá, szájbarágóssá, az egykori és a jelenkori politikai helyzet túl direkt párhuzamainak tárházává válik. Hiába a remek szereposztás, ha se a Kohlhaast játszó Farkas Ignácnak, se a Tronkai Vencelt alakító Mihály Péternek, se a Luthert játszó Balogh Tamásnak nem tudjuk elhinni, amit közvetít. Farkas Ignácon nem látni a lókereskedő valódi meghasonlását: azt, hogy egy köztiszteletnek örvendő figurából egyszer csak, az őt ért sérelmek miatt egy dühöngő, gyilkolni, gyújtogatni képes vadállat lesz. S ami nagy baj, hogy ugyan ez lesz belőle: tör-zúz és ordít, csak nem hitelesen. A Vencelt és a „sleppjét” alkotó Siegfried (Hertelendy Attila) és Günther (Szakály Aurél) a fehér köpenyükben úgy néznek ki, mint akik most léptek ki a jacuzziból: értem, hogy a darab modernizálni akar, értem, hogy a mai újgazdagok életmódját akarja tükrözni a három elkényeztetett, eredetileg középkori ficsúr alakjával, de mindez túl sok, túl erőltetett. Luther pedig, ahelyett, hogy bölcsen tanítana, ordít és káromkodik.
A lovakat játszó színészek kiváló alakítása mellett egyedül Kiss Ernő lesz az a várnagy szerepében, aki folyamatos ostorpattogtatásával, „bunkóságával”, fölényes pökhendiségével sokat hozzá tud tenni ahhoz, hogy megértsük, miért is harcol Kohlhaas Mihály. Hogy milyen világ, milyen figurák ellen küzd és lázad. De ahogy a lovak szerepét „veszni hagyja” az előadás, úgy a várnagynak sincs akkora szerepe, nincs akkora terepe, hogy megmentse a menthetetlent. A modernizáló, érthetetlen, oda nem illő zenei, sőt musicalbetétekkel tarkított, a lovak „szexuális szokásait” elemző részekkel dúsított eklektikus és didaktikus produkciót. Ahol Mészáros Tibornak és Cselényi Nórának köszönhetően a remek díszletek és jelmezek ellenére a túl direkt effektek sokasága csak arra jó, hogy még véletlenül se érezzünk sajnálatot vagy együttérzést Kohlhaas Mihály iránt. Hogy semmiképp se érezzük hősnek. Semmiképp se lássuk benne azt, amit Babits Mihály Kleist kisregénye kapcsán így fogalmazott meg: „az igazságkereső ember örök érvényű tragédiáját”. Hogy sokkal inkább azt a szerencsétlen alakot lássuk benne, akit a darab elején a Kanca előrevetített.
Gyürky Katalin
Hozzászólások