Nagy valószínűséggel az év vége legszívszorítóbb filmje érkezett meg a hazai mozikba Uberto Pasolini rendezésében. Az örökbeadás egy, három éves kisfiát egyedül nevelő apa története. Meg persze a kisfiáé. A film vetítésén jártunk.
A harmincnégy éves, vállalkozó John (James Norton) nemcsak, hogy egyedül neveli a kisfiát – miután a gyermeke édesanyja túl nagy honvágyat érzett, és a fia fél éves születésnapján visszatért hazájába, Oroszországba -, hanem súlyosan beteg is. Pár hónapja van hátra, és épp ennyi ideje, hogy a gyermekének szerető családot, befogadó, gondoskodó szülőket találjon, mielőtt távozna a földi létből.
Az önmagában tragikus helyzetet több dolog még tovább nehezíti. Egyfelől, hiába segítenek a szociális munkások Johnnak, hogy a legmegfelelőbb szülőket, családot találja meg a kis Michael (Daniel Lamont) számára, az apa szinte döntésképtelen. Kezdetben, amikor elkezdte a kisfia számára az ideális környezetet és családot keresni, azt hitte, hogy egyértelmű lesz a dolog: hogy azonnal érezni fogja, hogy melyik család igen, melyik nem. De a keresés közben szembesül vele, hogy ehhez a fiát kéne sokkal jobban ismernie. És nem háromévesen, hanem tíz, tizenöt, vagy húsz évesen, hogy tudja, vajon milyen szülők „passzolnak” majd a gyerekéhez? Ezt a dilemmát pedig csak tetézi egy, talán még ennél is nagyobb probléma: az, hogy vajon hogyan magyarázhatná el egy három éves kisfiúnak, hogy pár hét, és ő nem lesz többé mellette, hogy a gyerek nem fogja többet látni, és teljesen idegen emberek közé kerül? Azaz: hogyan magyarázza el egy hároméves gyereknek a halált?
A film nagy érdeme, hogy annak ellenére, hogy mindezeket a kérdéseket tálalhatná rendkívül csöpögősen, sőt, giccsesen, ennek még csak a veszélyes se áll fenn. Az alkotás ezt a nem mindennapi, természetellenes szituációt ugyanis rendkívül természetes módon láttatja, már-már naturálisra csupaszítva. Ennek ellenére – vagy tán épp ezért – eléri, hogy egyfolytában szorongassa a torkunkat a sírás.
Ezt a hatást pedig, azt gondolom, hogy a Johnt megformáló James Norton és a kisfiút játszó Daniel Lamont alakítása is biztosítja. Azt nem tudom, hogy a forgatás előtt Norton vajon mennyi időt tölthetett el ennek az egyébként tüneményes kissrácnak a társaságában, de az biztos, hogy eleget ahhoz, hogy tényleg elhiggyük róluk: ők apa és fia. Hihetetlen szimbiózis van a két ember között, és mivel a sztori igaz történeten alapszik, azonnal felhorgad bennünk az igazságérzetünk: hogy lehet az, hogy épp egy ennyire odaadó, gondoskodó, a fiáért a csillagokat is lehozni képes apát ragad el a sors a gyermeke mellől? Aki még arra is képes, hogy tudván, hogy a gyermekével már csak nagyon kevés idejük adatik meg az együttlétre, ez alatt az idő alatt ne csak kényeztesse, hanem nevelje is a gyermekét. A piros lámpa előtti megállásra, a piszkos pizsama helyett a tiszta felvételére, az étkezőasztalnál a helyes magatartásra…
Miközben John arról se feledkezik el, hogy a fia emlékezzen rá: emlékdobozt állít össze a számára, a legkedvesebb tárgyaival, a fiával készült közös fotókkal, és egy köteg piros borítékkal, amelyek mindegyikére ráírja, hogy a fia mikor bonthatja ki…
A vége pedig, annak ellenére, hogy tudjuk, mi fog következni, a szívszorító jellege ellenére legalább annyira felmelő is: éppen azért, mert azzal a tudattal távozunk a moziból, hogy ez az apa tényleg mindent megtett a gyermeke boldogsága érdekében. A többi pedig már nem rajta múlik.
Gyürky Katalin
Hozzászólások