18 évesen mindenki tervezi az életét. Belépni a felnőttkorba — előtte mintha szinte mindenki azt tervezné, hogy mit fog a bizonyos életév betöltése után csinálni — olyan mintha egy láthatatlan mérföldkőhöz érkeznénk. Mintha egyik napról a másikra megváltozna az életünk a bizonyos kor betöltése után. Van aki családot tervez, van aki tovább szeretne tanulni, Fahidi Éva túlélni akart.
1943. október 22. — Éva 18. születésnapja, és pár hónappal a felnőttkor elérése után, valóban, visszafordíthatatlanul megváltozott az élete. De senki nem gondolta volna, hogy így: a családjából egyedül ő élte túl az auschwitz–birkenaui koncentrációs tábort. Ma tölti a 97. életévét, és köszöni szépen jól van, az ő logikájában az élet a legszebb dolog.
A debreceni színész- és táncosnő tegnap a Diószegi Sámuel Baptista Technikum és Szakképző Iskolában tartott előadást a fiataloknak, és kendőzetlenül mesélt a közönsége életkorában átélt borzalmakról. Éva sziklaszilárdan válaszolt a feltett kérdésekre, és a szörnyűségek ellenére volt, hogy mosolyogva emlékezett vissza szüleire, barátnőire.
“Tulajdonképpen nekem nem kellett volna kijutnom Birkenauból. 49-en haltak meg a családomból a haláltáborban, köztük apám, anyám és a 11 éves húgom. (…) Én azért maradtam életben, mert nekem erről beszélnem kell, mert ha nem beszélünk róla, akkor újra megtörténhet.”
Éva 1925. október 22-én született, 18,5 évesen pedig bevagonírozták és deportálták Lengyelországba. Korábbi iskolájából ismert két svetitses és két miskolci lány (az egyikőjük alig volt 14 éves) képezték a biztonságot jelentő környezetét, akikkel sorsközösségük lévén egymást segítve igyekeztek életben maradni.
“Egy ilyen környezetben nem létezik az egyes szám első személy, nincs értelme. Itt csak “mi” van. Nekem a többiek annyit érnek, mint nekik én.”
Hát így van még ma is köztünk ez a csodálatos táncosnő. A közösség erejének — elmondása szerint — nem szabhat gátat semmi. Még az emberiség bűnöse sem.
“A háború nem természeti csapás, azt valaki direkt módon akarja. Aki pedig háborút akar, az az emberiség bűnöse. (…) Meg kell fognunk egymás kezét, és ellenállni, kiközösíteni azt, aki háborút akar. A közösségnek van a legnagyobb ereje. El sem tudjuk képzelni mekkora.”
Egy felidézett emléke szerint, Éva lágertársának édesanyja olyan volt, mint egy szent. Gyönyörű nő és anya volt, aki két gyermeket tudhatott magáénak, köztük egy csodálatos két évest is. A nehéz napok alatt az volt az egyik legnagyobb örömforrás, ha valaki egyáltalán tudhatott a táborba került családtagjáról, az pedig, hogy láthatta és magához szoríthatta, sokak számára elképzelhetetlen eufória volt. A lágertársának sajnos — Évához hasonlóan — nem sokáig adatott meg ez az öröm. Gázkamrába vitték a mamát is, a babát is.
A kamrákban Zyklon–B rovarirtó méreggel módszeresen ölték az embereket. Éva látta, ahogy a Harmadik Birodalom emberei propaganda filmek keretein belül mutatták be a Zyklon–B “hatékonyságát”.
Libákon kísérleteztek a levetített filmben. Megkapták a gázt és 20 percen belül bekövetkezett a biztos halál, de nem is az volt a legszörnyűbb, hanem az előtte végbemenő agónia. Nyújtogatták hosszú nyakukat, nem tudták mi történik, majd lassan, könyörtelenül állt be a halál. Az embereknél is így volt. A legerősebb bírta a legtovább, nyújtogatta a nyakát, kúszott felfelé embertársain taposva, levegőért kapkodott. Emiatt mindig volt egy domb a kamrákban.
Éva húga az édesanyjába kapaszkodva nézett farkasszemet a halállal.
“Emlékszem Anyám arcára, amikor felfedezni vélte, hogy őt most éppen megölik.”
Az ember bizonyos fajta katasztrófákra nincs felkészülve. Ha pedig túlélt akár egyet is, az emléke örökre ott fog mocorogni az agyában, és benne lesz minden mozdulatában. Lehetetlen kitörölni az emlékezetből a múltat.
“Kétszer adtam elő a Haus der Wannsee-Konferenz-ben. A helyen ahol ’42-ben összegyűlt 15 SS tiszt, és úgy döntöttek, hogy mi, a zsidók károsak vagyunk és ki kell irtani minket. Amikor ott voltam, újra gyereknek éreztem magam, vártam, hogy SS tisztek fognak bemasírozni, és az lesz a legkevesebb, hogy megölnek. A legrosszabb, hogy nem is csak engem, hanem mindenkit.
emlékezett vissza Éva.
Ha nem tudunk életet visszaadni, vagy teremteni, akkor hogy merészeljük elvenni bárkiét is? Birkenauban csak elvenni tudták az életet.
“Az életem ott pecsételődött meg, amikor Mengele engem a családomtól elválasztva egy másik sorba rakott. Onnantól kezdve ahogy megérkeztem, csak arra tudtam gondolni, hogy hol a családom, hol van mindenki. Alig lehetett találni egy olyan embert aki a kérdéseimre válaszolt. Amikor pedig találtam és feltettem a kérdéseimet, a lány csak felmutatott az égre, és azt mondta, ott vannak. Kérdeztem, hogy miért gyűlöl ennyire. Azt mondta azért, mert ő ’42-ben jött ide, amikor még a barakkok sem álltak, végignézte ahogy felépítik, végignézte ahogy bemasíroztak a tisztek Lengyelországba és tönkreteszik az életét. Végignézte ahogy a legjobb barátnőjét széttépik a kutyák. Ahogy a testvére és a legközelebbi barátai éhen haltak. És én eközben még otthon lehettem a családommal, biztonságban. Szabad voltam, moziba járhattam, volt családom, nevem, élhettem. Gyűlölt, mert tőle hamarabb elvették az életet.”
18 évesen az ember nem sokat tud még a világról. Éva sem tudta, pontosan mit is követett el, hogy egy ilyen helyen kellett bűnhődnie. Azt sem értette a 11 éves húga, Gilike mit tett, hogy ezt érdemelte.
“Az a legfontosabb, hogy örömöt leljünk az életben, mert anélkül nem lehet élni.”
ebben az elvben élte le Éva az eddigi 97 évét.
1945 augusztusában állt meg a Nagyállomáson a vonat, amelyen rajta volt Éva is. A háború utáni állapot lesújtó volt: a gyönyörű Nagyállomásból annyi ép rész maradt, mint az előadás közben a művésznő előtt lévő csésze.
“Minden romokban volt, de amint megérkeztem, szaladtam haza a Szoboszlói út 15-re. Mire odaértem már lakott ott valaki.”
Éva közel 50 embert veszített el, a szülői házba már senki nem tért haza — a háború után nagybátyja fogadta be.
“Én nagyon mélyen bele vagyok gyökerezve Debrecenbe. Úgy hiszem, hogy ahol az őseink porladnak, az az otthonunk.”
fogalmazta meg gondolatait szeretett városáról Éva.
Az előadás végén a művésznő kérte a fiatalságot, hogy ne engedjenek kirobbanni még egy háborút, hiszen a következő generáció nem tudja milyen volt, de mégis az ő kezükbe kerül hamarosan az irányítás — irányítani pedig a múlt ismerete nélkül nem lehet.
Hozzászólások