Olyan volt, mint egy angyal – ha lehet egy ötvenes évei végén járó férfira ilyet mondani. Szerencsére nem viselt ádámkosztümöt, nem fújt fedetlen ágyékkal röpülve kürtöt, de neki talán ezt is elnéztük volna, akkor is derűs, magabiztos és bölcs visszafogottság áradt volna belőle. Ehelyett hosszú, fehér bozontja tejszerű dicsfényben világított a jótékony áprilisi napban. Szemüveges, ősz angyal.
„Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot.” (EP: Harmonia Caelestis)
Ült a hatalmas díszteremben felállított pódiumon, nyugodt mosollyal járatta végig tekintetét a zsúfolt nézőtéren. Előkelő volt, mégsem megközelíthetetlen, közvetlensége átragadt a ránk, a hallgatóságra is, amint felolvasott a Harmonia Caelestisből.
Mellesleg, mintegy oldalra el: a magyar irodalom egyik legjelentősebb regényéből. Nem hunyorogva, egyenesen bele a kamrába: számomra a Regényből.
A kortárs próza legnagyobbja, a szavak barokkos megfestője ámulatba ejtette közönségét, a népek emelkedett hangulatból estek át puha ámulatba, majd huppantak fenékkel a realista mondatok kemény kövezetére. És onnan újra föl, az egekig.
Elérzékenyültünk, hahotáztunk és sajnáltuk, hogy eliramlottak a percek, az egész csodának egyszerre csak vége lett.
Amikor sorra kerültem a dedikáláskor, kis gombóccal a torkomban tettem elé a kötetet.
„Nagyon tetszett a Harmonia, bár először a folytatását olvastam a könyvnek, a Javított kiadást” – mondtam neki.
„Sajátos módszer, de ne vessük föltétlenül el” – mosolygott és odakanyarintotta a fehér lapra:
Aztán kicsusszant ujjaim közül a pillanat.
(Esterházy Péter 1950. április 14.-2016. július 14.)
Tamás Nándor
Hozzászólások