A debreceni Apolló mozi 2023. március 12-én történetében először úgynevezett Oscar-napot tartott. Ami azt jelenti, hogy a március 13-ai, magyar idő szerint 12-éről 13-ára virradó éjjel megtartott 95. Oscar díjátadó gála előtt az összes, az aranyszobrocska valamelyik kategóriájára esélyes filmet levetítette. Az Oscar-napon így helyet kapott a belga-holland-francia koprodukcióban készült Közel című alkotás is.
Bár hajnal óta tudjuk, hogy sajnos a Közelnek nem sikerült díjat elhoznia – hisz szinte minden kategóriában a Minden, mindenhol, mindenkor, valamint a Nyugaton a helyzet változatlan tarolt az Oscar-gálán – látva Lukas Dhont alkotását, számomra ez továbbra is Oscart ér. Több szempontból is.
Egyfelől a témája miatt, illetve amiatt, ahogyan ehhez a rendező hozzányúl. A még mindig szemtelenül fiatal, mindössze harmincegy éves Lukas Dhont pár éve, 2018-ban került bele a filmgyártás forgatagába a Lány című filmjével, amelyben egy fiútestbe született lány küzd a nemi identitásáért, azért, hogy végre ne csak a lelke mélyén, hanem testileg is nőként élhesse tovább az életét.
Ám amíg az előző filmjében Dhont ezt a problémát a maga egyértelműségében tárta elénk, egy percig nem kertelve, hogy mi zajlik egy nemváltásra készülő emberben, addig a Közel című filmje azért (is) üt akkorát, mert a főszerepelői, a kamaszkoruk küszöbére érkező két fiú, Léo (Eden Dambrine) és Remi (Gustav De Waele) kapcsolata korántsem ennyire fekete-fehér. Imádják egymást, az kétségtelen, egyfolytában együtt lógnak, saját, csak a kettejük számára ismert szabályok alapján felépített játékaik vannak, egymásnál, egy ágyban alszanak, ám az konkrétan nincs kimondva – és megjelenítve sem -, hogy homoszexuálisok lennének.

Dhont ezzel a sejtetéssel tehát már önmagában nagyon izgalmas kérdést feszeget: azt, hogy vajon hol húzódik a barátság és a szerelem határa két egynemű ember esetében?
Ám amíg a két srác környezete – a jól szituált családjaik tagjai – egytől egyig elfogadják a két fiú ilyetén közelségét – ettől olyan kifejező a film címe is – és mindenféle ellenérzés nélkül hagyják őket egymás társaságában leledzeni, a film ebből a paradicsomi állapotból való kiesésre fókuszál. Abban a tényleg idilli és festői környezetben, ahol a két fiú cseperedik, az iskola jelenti önfeledt, gyermeki boldogságukra nézvést a veszélyt, mert amikor tizenhárom évesen, egy csodálatos nyár után visszaülnek az iskolapadba, az osztálytársaik vannak már annyira érettek, hogy egyre inkább szúrja a szemüket a kapcsolatuk milyensége. Egyre több kétes megjegyzést, kínos kérdést kapnak arra vonatkozóan, hogy vajon szerelmesek-e egymásba.
A film ettől kezdve arra is fókuszál – és a szememben ez is Oscart ér –, hogy egy ilyen, kívülről érkező támadást kinek a személyisége hogyan és mennyire bír elviselni, vagy hogy mindezekre hogyan reagál. S a probléma a két fiú egymástól eltérő reakcióiban is gyökerezik. Mert amíg Remi mindezek ellenére ki szeretne tartani a barátja mellett, és ugyanott, ugyanolyan intenzitással folytatni a kapcsolatukat, addig Léo egyre inkább szeretne megfelelni a környezetének, és ezért sokkal ritkábban keresi Remi társaságát, mint korábban. Bizonyítani akarja, hogy „tökös legény”, így a többi fiúval is barátkozni kezd, sőt, hokiedzésekre kezd járni, hogy legalább a hokimez adjon neki némi „macsós” jelleget.

Remi azonban azt, hogy Léo a környezete nyomása miatt látványosan hanyagolni kezdi, egyszerűen nem bírja elviselni.
Olyannyira nem, hogy végez magával. A borzalmas eset után a film teljes második fele tulajdonképpen arról szól, hogy Léo hogyan küzd meg a lelkifurdalásával. Vagy inkább, hogy hogyan nem képes megküzdeni vele. Ebből a szempontból nagyon izgalmas Léo és Remi édesanyjának a kapcsolata, ami a film második felét mintegy keretbe is helyezi. Mert a fiú érzi: ha valakinek, akkor épp Remi anyjának tartozna némi magyarázattal…

Csak hát mindössze tizenhárom éves. Abban a korban van, amikor még önmagával sincs tisztában, hát még a történtekkel. Dhont megrázó filmje tehát azért is nagyon fontos alkotás, mert a másik iránti felelősségünkre világít rá, kendőzetlenül. Arra, hogy ha valakit eltaszítunk magunktól, vagy nem úgy bánunk vele, ahogy az a másiknak jólesne, nem tudhatjuk, hogy ezzel a másik félben milyen törést okozunk. S ettől kezdve, ha bármit olyat csinál, ami árt neki – akkor is, ha nem ennyire végzetes tettet hajt végre, mint Remi – a mi felelősségünk elvitathatatlan.
Így véleményem szerint valóban nem az az igazán lényeges ebben a filmben, hogy Léo és Remi egyneműek, hanem az, hogy hogyan kell, kellene a másik emberre odafigyelni, a másik ember érzéseit tiszteletben tartani.
Nagy film tehát Dhont alkotása, amelyben a két fiút alakító gyerekszínésznek is Oscar járt volna.
Mert ahogy Eden Dambrine és Gustav De Waele ezt a két érzékeny, egymásra hangolt srácot megjeleníti, azt tanítani lehetne.
Remélem, hogy ennek a két fiúnak még nagyon sok filmszerepet szán az élet – addig is, amíg felcseperednek, majd pedig felnőttként is. Megérdemelnék. Mert ahogy egymásra néznek, ahogy szavak nélkül kommunikálnak a vásznon, az mindent elárul a közelségükről. Aztán pedig a fájdalmas távolodásukról is. Aminek láttán tényleg megszakad minden jóérzésű néző szíve.
Gyürky Katalin
Hozzászólások