A teljes filmes szakma nagy várakozással övezte a Joy című filmje óta, azaz hét éve nem rendező David O. Russel legújabb moziját. Nos, a várakozások nem feltétlenül teljesültek, hiszen a leginkább fekete komédiaként értékelhető, de számtalan egyéb filmes műfaj elegyének is tekinthető Amszterdam mintha két különálló alkotásból állna. És ez vele a gond.
A történet első és második része között akkor a minőségbéli eltérés, hogy csak ámulunk: vajon egyetlen alkotáson belül hogyan lehetett ekkorra különbséggel dolgoznia ennek az a kliséktől egyébként minden szempontból ódzkodó, „fenegyerek” rendezőnek? A több mint két órás film első, körülbelül háromnegyed órája ugyanis egy triumvirátus kialakulásának és működésének fekete komédiával, zenés bohózatba illő jelenetekkel átszőtt, a nézőt a különleges fordulataival egyértelműen a székhez kötöző története.
DUPLA KRITIKA
Az Alföld Televízió Stáblista című műsorának legutóbbi adásában az Amszterdam című film volt a téma. Martin Csaba filmrendező, forgatókönyvíró és Mikos Ákos műsorvezető, slammer osztotta meg véleményét a nézőkkel a film kapcsán.
A két világháború között, a ’30-as években járunk, amikor az első világháborúban örök barátságot, azaz, ahogy ők mondják, baráti paktumot kötött felcser és zugorvos, Burt Berendsen (Christian Bale), a volt katonatársa, a háborút követően jogászként praktizáló Harold Woodman (John David Washington), és őket annak idején a háborús lövedékektől művészi szinten megfosztó ápolónő, Valerie (Margot Robbie) megismerkedését – egy-két kiváló retróbetéttel megspékelve – úgy tárja elénk, hogy azt is megtanuljuk: van olyan, hogy a barátságba a szerelem is belefér, de mégis meg tud maradni a „minden bajban ott vagyok a másiknak”-szintű szövetségnek is.
A valóban felemelő tanmese akkor kezd negatív fordulatot venni, amikor ez a hármas egység különleges megbízatást kap: egykori tábornokuk, Meekins halálának körülményeit kellene kivizsgálniuk a tábornok lánya, Liz (Taylor Swift) kérésére, akit azonban igen gyorsan szintén eltesznek láb alól. És így – Liz halálával kezdetben magát Burtot és Haroldot vádolva – a trió kénytelen nemcsak nyomozásba fogni, de a saját életét is menteni.
A nyomozással veszi kezdetét a mintegy krimiparódia céljával készült, de sajnos ezt a célt a film első részéhez képest jóval kevésbé sikerült módon felvázoló második etap, amelyet, ha valaki úgy ül be a moziba, hogy előtte egyáltalán nem tájékozódott a sztoriról, nem biztos, hogy érteni fog. Ami nagy baj, hiszen az első részhez hasonlóan továbbra is kiváló színészi játék ellenére – ahol például a nyomozásba bevont Gil tábornokot Robert De Niro alakítja, Valerie testvérét, a kétesnek látszó – de kétességét sokáig szintén elfedő – Tomot pedig Rami Malek –, egy olyan, veteránbálba öltöztetett történelmi parabola bontakozik ki előttünk, amit tényleg nagyon nehéz követni, összerakni.
Russel ugyanis egy, a harmincas években kibontakozó, Amerika fasizálódását céljának tekintő mozgalom működését kívánta filmre vinni, amely mozgalom fő célja az volt, hogy a regnáló Roosevelt elnököt egy nagytőkés csoport – Hitler- és Mussolini-hívek egy csapata – megpuccsolja, és helyébe egy fasiszta diktátort állítson. A történelmi háttér működtetése azonban sajnos a film második részében olyasfajta kaotikus moziba torkollik, ahol – az eredeti triumvirátuson kívül, akik tényleg végleg kitartanak egymás mellett – igen nehéz követni, hogy ki kihez tartozik, hogy ki ki ellen van, és összességében miért is kellett a tábornoknak és a lányának is meghalnia.
Egyedül talán a fasizálódási tendencia érezhető, egyfelől azért, mert az úgynevezett Ötök Szövetsége ellen „harcoló” triumvirátus egyik tagja, Harold afroamerikai, Burt pedig félzsidó, vagyis az ő, nem árja származásuk eleve szúrhatja a szemét az Amerika szélsőjobb felé tolódásában érdekelt csoportnak, amelynek egyébként a jelképe is leginkább a hitleri horogkereszthez hasonlít.
Az antiszemita és rasszista szál és jelképek persze szöges ellentétei a triumvirátus első részben retrospektíve felvázolt amszterdami életmódjának, amely városról a film a címét is kapta, s ahol rövid ideig élve, a trió az I. világháború után a szabad szerelem és a szabad művészetek tárházából meríthetett. Az ellentét kiváló lenne, lehetne, ha nem vesznénk el a második rész báljelenetének tényleg egészen kaotikus részleteiben, annyira, hogy sajnos már nem gondolunk az első rész Amszterdamjának, vagy úgy egyáltalán, a triumvirátus felemelő működésének dinamikájára.
Kár, pedig az, ahogyan az első részben a barátságról és a szerelemről nyilatkoznak, s amely nyilatkozatokhoz tartják is magukat, vagy ahogyan „a történelem ismétli önmagát” közhelyszerű kijelentést Valerie egészen más kontextusba helyezve felturbózza, az zseniális. Tényleg kár a második részért.
Ha újra nézném ezt a filmet, csak az első etapjáig maradnék bent a moziban, hogy ízlelgethessem az amszterdami szabad légkör személyiségfejlesztő hatását, a barátság szentségének megélését, s hangsúlyozom, a végig, de ebben az első „felvonásban” kifejezetten jelen lévő kiváló színészi játékot.
Gyürky Katalin
Hozzászólások