Ha a múltkoriban azt írtam, hogy így, az év végi ünnepek előtt egy „agyalásmentes” kikapcsolódáshoz tökéletesen megfelel a Futni mentem című magyar vígjáték, akkor most megérkezett a párja is a hazai mozikba. Az Orosz Dénes rendezte Hogyan tudnék élni nélküled? egy másik műfajban ugyan, de hasonlóan felhőtlen szórakozást ígér.
Nagy fába vágja a fejszéjét az, aki musicalt akar Magyarországon vászonra vinni. Az a műfaj ugyanis, amely oly jól működik a színházban – lásd a Madách Színház repertoárjának töretlen sikerét –, nagyon nehezen működik a filmvásznon. Ennek okát nyilván nem én fogom megfejteni, csak annyi gondolatom volna hozzá, hogy amikor prózai színészeknek kellene zenés produkcióvá alakítani egy egyébként tökéletesen elmesélhető sztorit, az nálunk nehezen megy. És nem azért, mert a prózai színészeink ne volnának tökéletes hanggal és mozgáskultúrával megáldva, hanem azért, mert a vásznon túl kontrasztosak, túl élesek a váltások: a szóban, párbeszédekben közölt történet ezekben a hazai filmes musicalekben (lásd például a Made in Hungáriát) úgy megy át egy-egy dalbetétbe és a hozzá illő vagy sokszor nem illő, mert rosszul koreografált táncba, hogy közöttük az átmenet egyszerűen nem működik: nem „átfolynak” egymásba, csak erőltetetten egymást követik, és ez így mindenről, csak épp nem profi kivitelezésről árulkodik.
Így a Hogyan tudnék élni nélküled? című filmmel kapcsolatban kettős benyomásom alakult ki: adott egy igen jó sztori – egy fiatal, zenei karrierről álmodó lány, Lili (Varga-Járó Sára) és a testvérei otthon rálelnek anyjuk „kincsesládikájára”, benne egy jó harminc évvel ezelőttről őrzött szerelmi levelezésre, és ezzel máris ott vagyunk egy időutazás kellős közepén. Követjük az anyát, Esztert (Törőcsik Franciska) vissza 1994-be, a Balaton partjára, ahol a barátnőivel (Márkus Luca, Kovács Harmat) eltöltött, ártatlannak ígérkező két hetes nyaralás alatt a lány élete fenekestül felfordul. Mert bár Budapesten hagyta a neki az apja (Seress Zoltán) által kiszemelt, jó partinak ígérkező udvarlóját, Mártont, a parton megismerkedik egy rockbanda vezéralakjával, Gergővel (Ember Márk), és a pesti „parti” egy csapásra érdektelenné válik a számára…
A sztori tehát egy kiváló romkom-alapanyag, csakhogy a film címéből is sejthető, hogy ez az alkotás bizony Demjén Ferenc munkássága előtt is „adózni kíván”, így a rockbanda tagjai is, és egyéb szereplők is, amikor dalra fakadnak, egytől egyig Rózsi-számokat remakelnek. A zenében is visszautaznak tehát az idővel együtt. Amivel, ismételten, megint nem lenne gond, hisz ezek a színészek tényleg tudnak énekelni és táncolni is. A gond azzal van, hogy a jól megírt sztori egyszerűen ledobja magáról a zenei aláfestést. Nem kell hozzá. S így nem kellenek hozzá azok az erőltetett „klippek” sem, amik egyszer csak megjelennek két prózai jelenet között, és amelyek láttán azt érezzük: mintha az alkotók számára elő lett volna írva, hogy minél több statiszta szerepeljen a filmben. Hisz rengeteg táncost látunk, akik vagy egyszerre, vagy még csak nem is annyira szinkronban mozognak, aztán úgy eltűnnek (egy időre) a szemünk elől, mintha ott se lettek volna.
Tehát, adott egy kiváló forgatókönyv, hozzá pedig a remek színészek – bár harminc körül eljátszani a húszas éveik elején járó Esztert és Gergőt azért jelent már némi kihívást a régóta az aktuális széplány és szépfiú karakterébe bújtatott Törőcsik Franciskának és Ember Márknak -, de mentségükre legyen mondva, hogy a film végén – egy nem várt fordulat keretében – meg is kell öregedniük, és az ötven éves önmagukat is el kell játszaniuk. Így megbocsátható a tíz évvel fiatalabb szerepbe „erőltetésük” is. S mindemellett adottak azok a dal- és táncbetétek, amik sajnos jócskán levonnak az alkotás értékéből.
Ennek ellenére így, az ünnepek előtt mindenképpen felüdülés egy ilyen, a nyári kánikulában forgatott, tehát a maga másfél órájára még a kinti hideget is feledtető alkotásba belemerülni.
Aki teheti, Orosz Dénes legújabb filmjét keresse a debreceni Apolló moziban.
Gyürky Katalin
Hozzászólások