A történet kiindulópontja, hogy egy költözés után a nyakamra maradt elég sok mindenféle tisztességesen, szép üvegbe eltett befőtt. Semmi bajuk, de mi valahogy babonából sem szerettük volna megenni ezeket. Lehet, hogy hülyének, finnyásnak, babonásnak gondolnak, s vállalom is ezen kritikákat. Mindenesetre több okból is úgy döntöttünk, hogy nem esszük meg szegénykéket.
Kidobálni, elpocsékolni, elpusztítani nem akartam más munkáját, erőfeszítését, viszont kerülgetni sem. Barátilag minden nálunk előforduló barátra, haverra, mesterre próbáltam rásózni a szajrét, mégsem kellett a kutyának sem. Így hát döntöttem: elviszem olyanoknak az egészet, akik rászorulnak.
Egyik rádiós munkatársam javaslatára a hajléktalanoknál kötöttem ki, a Dobozi utcán. Bejelentés nélkül érkeztem, teli csomagtartóval, éppen egymással balhézó, elcseszett sorsú emberek egyetlen mentsvárához.
Csengettem, s kisvártatva kijött egy őr, mondtam, hogy mit szeretnék, majd arra lettem figyelmes, hogy másodpercek alatt megszabadultam valamitől, ami számomra teher volt, mások számára viszont öröm lett.
Tudják, elképesztően jó volt ezt megélni. Döbbenetesen jó volt pénz nélkül segíteni. Egyszerűen tudom és érzem, hogy ma sokakkal tettem egy icipici jót. Úgy érzem, hogy sokaknak segítettem, sokaknak sokszor okozhatok így örömet az örökölt befőttjeimmel. Láttam boldogságot, hálát, alázatot, őszinteséget, bánatot, szeretetet, veszekedést, pajzán udvarlást. Láttam ma egy külön világot Debrecenben, éreztem iszonyatos büdöset, láttam konfliktust, láttam egy furcsa közösséget.
Furcsa, különálló közösség ez. Egyetlen körülmény tartja őket össze: a nyomor. Az a nyomor, amit szörnyű lehet átélni, szebbé tenni azonban csodálatos érzés. Próbálják ki nyugodtan, de kizárólag feltétel nélkül. Ígérem, jót lesz!
KB
Hozzászólások