A Van Gogh: költők és szeretők című filmről – Gyürky Kata jegyzete.
A hazánkban is nagy népszerűségnek örvendő, épp ezért évek óta a kiemelkedő filmszínházainkban helyet kapó képzőművészeti dokumentumfilm-sorozat, az Exhibition on Screen legújabb epizódja a debreceni Apolló moziba is megérkezett. A Vincent Van Gogh élete utolsó pár évére fókuszáló alkotást David Bickerstaff rendezte.
Nem véletlen, hogy angol rendező nyúlt a korszakalkotó festő életművének utolsó periódusához: a film ugyanis a londoni National Gallerybe invitál bennünket, amely most, kétszáz évvel a megnyitása, és száz évvel az első Van Gogh-remekmű megszerzése után az Egyesült Királyság eddigi legnagyobb Van Gogh-kiállításának ad otthont. Teszi mindezt úgy, hogy a holland képzőművész zseninek csupán az 1888-tól, azaz a dél-franciaországi, két és fél évig tartó korszakából származó képeit állítja ki. Ám – a filmben a neves kultúrtörténészek és kurátorok kalauzolása jóvoltából – arra döbbenünk rá, hogy épp ez a periódus lesz az, amelynek az alkotásai a leginkább megalapozták a festőművész máig tartó népszerűségét, és amely alkotásokkal ma is a leginkább azonosítani tudjuk ezt az életében meg nem értett embert.
Van Gogh ugyanis ekkorra – tudjuk meg a filmből – túl van a párizsi korszakán, sőt, olyannyira megelégeli a fővárosi létet, hogy direkt „száműzi” magát a dél-franciaországi Arles-ba, hogy az ottani táj szépségét és különlegességét megragadva új, az addigit maga mögött hagyó művészi útra lépjen. Ekkorra ugyanis elege lett az impresszionista, sőt, a posztimpresszionista, Párizsban mások által még mindig nagyra tartott alkotói korszakból, és úgy érezte, hogy elsősorban tájképfestővé válva egyfajta avantgarde művésszé képes válni.
Minderről a levelezéséből tudunk. A Bickerstaff rendezte alkotás kitér ugyanis arra is, hogy milyen kiterjedt és intenzív levelezést folytatott Van Gogh, elsősorban a testvérével, Theóval, valamint barátjával, Bernarddal. S ez az a szegmense a művész életének, amely a filmben nyilatkozó kurátor szerint költővé is tette a képzőművészt: amíg a vásznon festőként, addig a papíron már-már lírikusként működött, hiszen annyira szép és különleges nyelvezettel íródtak a levelei. Ami nem véletlen, hisz a dokumentarista alkotás arról is beszámol, hogy a híres festő mennyire imádta a könyveket: Shakespeare mellett a kortárs költők és írók könyveit is szó szerint falta, és az irodalmi művek szüzséjének egy-egy motívumát sokszor át is emelte a festményeire.
Például azt a több képén is látható szerelmespárt, amely az arles-i korszakának meghatározó vissza-visszatérő motívuma. A költők kertje című képén, amely a National Gallery kiállításának rögtön az első termében ott lóg a falon, s amelyet egy arles-i park látványa ihletett, a nagy fa alatt ott sétál a szerelmespár…
Az a fajta idill mutatkozik meg ezen a festményen – és tér vissza ebben a korszakban még párszor –, amely Van Goghnak valójában soha nem adatott meg. A film kendőzetlen őszinteséggel számol be arról is, hogy a festő csak akkor jutott szerelemhez, ha megvette azt. Azaz intenzív látogatója volt a bordélyházaknak, mert előnytelen kinézete, vagy az udvarlási képessége hiányában csak így jutott testi élvezethez.
A szerelem hiányát persze labilis idegállapota is okozhatta. A dokumentarista alkotás tájékoztat bennünket arról is, hogy itt, Dél-Franciaországban került be Van Gogh abba a Saint-Rémy-de-Provance-i szanatóriumba, ahová azt követően utalták be, hogy összeveszett az őt Arles-ban meglátogató Paul Gauguinnel, sőt, késsel támadt rá, saját magát pedig megfosztotta a fülétől.
A szanatóriumi tartózkodás ugyanakkor nem akadályozta meg a művészete művelésében: ekkor nyilatkozott úgy a testvérének, hogy „festek, hogy meg ne őrüljek”. A gyógyintézet nagy és csodás parkja ihletett adott az itt készült festményeihez, sőt, tovább fokozta benne az erre a korszakára jellemző, újfajta, az élénk színekkel kapcsolatos látásmódját.
Van Gogh ugyanis ebben az utolsó pár évében fejlesztette tökélyre a festményeire jellemző színdinamikát: az eddigre kikísérletezett színpárok, amelyek „tagjai” még intenzívebbé tudják tenni a másik, a vásznon velük párban futó színt, itt, az itteni tájképek és csendéletek, valamint portrék készítése közben tökéletesedtek. Gondoljunk csak a híres, szintén visszatérő témát képező Napraforgó-sorozata sárgájára, az önarcképe szürkés színeire, a búzamezői kékjére, vagy a megművelt földjei lilás árnyalatára.
A film ugyanakkor arra is utal: élete utolsó három hónapjában Van Gogh mégis visszatért Párizsba, ahol e rövid idő alatt élete egyik legtermékenyebb periódusát élte. Épp ezért érthetetlen mind a mai napig az öngyilkossága, illetve épp ezért látott napvilágot az a teória is, hogy a pisztolyt, amely kioltotta az életét, nem is ő, hanem valaki más húzta meg.
A tökéletesen fényképezett film befogadása közben úgy érezzük: mi is National Gallery Van Gogh-kiállításának termeiben „bolyongunk”, és közvetlen részesei vagyunk annak a színdinamikának, amely csak úgy árad az itt látható festményekből.
Ha tehetik, nézzék meg Bickerstaff dokumentumfilmjét. Nemcsak tájékozottabbak, de a Van Gogh-festmények színeinek intenzitása miatt még nyugodtabbak is lesznek tőle.
(Gyürky Katalin/HP)
Hozzászólások