Immár hagyományos módon – idén 14. éve – láthatók a Frankofón Filmnapok keretében a legújabb francia filmes alkotások Debrecen művészmozijában, az Apollóban. A 2024. március 18-a és 22-e között látogatható programsorozat első vetítése előtt Franciaország budapesti nagykövetasszonya, Claire Legras köszöntötte az egybegyűlteket, és a felvezetőjéhez rögtön hozzá is tette: a Filmnapok első estéjén, március 18-án a személyes kedvencét láthatjuk a vásznon, ugyanis az alkotás nem másról, mint nemzete egyik kultikus festőművészéről, Pierre Bonnard-ról szól. Meg persze – sugallja a Martin Provost rendezte film címe – a szerelméről.
Nem is akármilyen szerelméről, vagy inkább úgy fogalmaznék: nem is akármilyen szerelmeiről. S ha így, többesszámban írok, már érzékeltetem: nyilván különbség is van Pierre Bonnard szerelmei között. Azok között az érzelmek között, amiket nem, vagy nem feltétlenül csak emberek iránt érzett ez a Nabis, héberül Prófétát jelentő francia festőcsoporthoz tartozó, 19-20. század fordulóján élő és alkotó posztimpresszionista képzőművész.
Hiszen először is: szerelmes volt a hivatásába. Ez a Bonnard – egy festő szerelme című film első képkockáit látva világossá válik számunkra, amikor is 1893-ban járunk, és a még fiatal, de rendkívül ambiciózus művész a nélkülözéstől sem riad vissza annak érdekében, hogy a szenvedélyének, a festészetnek hódoljon. S szerencsére ehhez mindig akad olyan fiatal lány, aki – némi hírnév reményében – szívesen modellt áll neki. Így találkozik Bonnard azzal a Marthe-val, akiben először csak egy újabb kalandot lát, de aki aztán egész életére társa, sőt, a múzsája lesz.
Azonban túl egyszerű volna a film sztorija – meg persze Bonnard élettörténete –, ha Marthe mellett nem bukkantak volna fel még egyéb „szerelmek” a kíváncsi, a hivatásából kifolyólag minden újra és újdonságra fogékony festő életében. Az egyik ilyen a táj: miután az eldőlt, hogy Marthe-val elválaszthatatlanok, úgy határoznak, hogy Párizs nyüzsgését hátrahagyva a szó szerint festői Vernonba helyezik az át az életüket. A táj valóban lenyűgöző: a Szajna melletti faházuk és környéke inkább hasonlít egy földi paradicsomra, semmint egy hétköznapi élettére, s a folyó, a kert, a minden egyes évszakban más színekben pompázó táj természetesen visszaköszön Pierre tájképein. S ekkor még – 1914-et írunk – úgy néz ki, hogy Marthe és őközötte, éppen a táj adta szabadáságukból fakadóan is, továbbra is minden rendben van. Csak hát Pierre továbbra is szeret élő modellekkel is dolgozni, s így kerül a képbe – már megint szó szerint értve – az a fiatal és gyönyörű Renée (Stacy Martin), aki azután jócskán megbolygatja a mindeddig megingathatatlan tűnő szövetséget Pierre és Marthe között.
Azt természetesen nem árulom el, hogy hogyan és mi módon, hiszen azzal a film legfontosabb történéseiről rántanám le a leplet. Inkább az alkotásnak arról a szegmenséről szólnék, amely azt tárja elénk, hogy vajon a kisebb-nagyobb szerelmei ellenére miért mégis Marthe volt az a nő Bonnard életében, akitől, még amikor akart, akkor sem tudott teljesen elszakadni. S ez az a szegmens, amely tulajdonképpen gyönyörű művészfilmmé teszi Provost alkotását. Az az együtt-rezgés, egy nyelven beszélés, amely a Pierre-t alakító Vincent Macaigne-t, és a Marthe-t játszó Cécile De France-t jellemzi, az a fajta szimbiózis, ami – veszekedéseik során is – megvan közöttük, az ép ésszel felfoghatatlan és leírhatatlan szerelem lényegére világít rá a film képkockáin keresztül. Azaz arra, amikor semmi sem szorul magyarázatra két ember viszonyában: látjuk, érezzük, hogy ők egyszerűen egymásnak vannak teremtve. Az egyéb szerelmek vagy szerelmecskék pedig nemhogy szétcincálnák, csak még szorosabbra fűzik az ilyen kapcsolatot. Mert a távolság a másiktól egy idő után elviselhetetlenné válik…
Közhely, de igaz: a franciák kiváló romantikus és szerelmes filmeket tudnak készíteni. Meg tudják ragadni ennek a csodálatos emberi érzésnek az esszenciáját. Az ilyesfajta alkotások sorából azonban Provost-é azért is emelkedik ki, mert mindezt egy művész, egy festőművész szemén és alkotásain keresztül láttatja. Azaz: szó szerint művészetté emeli a szerelmet.
Aki hasonlóan megható és mély alkotásokat kíván látni, annak március 22-éig minden este lehetősége nyílik erre a 14. Frankofón Filmnapok keretében.
Gyürky Katalin
Hozzászólások