Kulin Borbála, a beszélgetés-sorozat erre az estére felkért háziasszonya, mielőtt faggatni kezdte volna a születésnapos színművészeket a pályájukról, felkonferálta ezt a bizonyos meglepetést: a két művész nagy örömére, s a közönség valóban meglepődésére a teljes társulat énekszó kíséretében vonult be a Horváth Árpád Stúdiószínházba, hogy tortával, virággal és apró ajándékokkal éltesse a kollégáit.
A megható pillanatok után Kulin Borbála elmondta: egyik művész se vállalta szívesen ezt az estet, s arra kérte őket, hogy mondják el ódzkodásuk indítékait. Ráckevei Anna a válaszában elmondta, hogy ő a születésnapoknak a magánéletben nagy jelentőséget tulajdonít, de a nagy nyilvánosság előtt sokkal jobban szeret a szakmájáról, mint saját magáról beszélni. Bakota Árpád pedig ehhez azt tette hozzá, hogy a magánélet az magánélet, s igazából a közönségtalálkozóknak sem híve, mert úgy érzi, hogy azt az illúziót, amit a nézők általuk, színészek által megkapnak a színpadon, egy ezt követő „darabmagyarázó” beszélgetés egy csapásra lerombolja.
Ennek ellenére ez alkalommal kötélnek álltak, s az est folyamán Kulin Borbála finom és érzékeny kérdéseinek köszönhetően tényleg nagyon sok információt tudhattunk meg róluk, mint emberekről, s persze mint színészekről is. A háziasszony először a gyökereikre volt kíváncsi: arra, hogy honnan indultak, milyen úton-módon lettek színészek, és hol töltötték a pályájukat a Csokonai Színházba szerződésük előtt. Bakota Árpádról azt talán többen is tudták a nézők közül, hogy Újvidékről származik, azt viszont talán kevesebben, hogy egyáltalán nem akart színész lenni. Mérnök édesapja és matektanár édesanyja révén őt is a természettudományok vonzották, és vagy építészmérnök vagy pilóta szeretett volna lenni. Ám működött abban az elit gimnáziumban, ahová járt, egy drámás képzés, s valahogy odasodródott… Majd mikorra a gimnáziumot elvégezte, az Újvidéki Egyetemen már volt színművész képzés, s végül ezt végezte el, miközben a helyi, népszerű Tanyaszínházban is részt vett. Egyetem után aztán az Újvidéki Színházba, majd a szabadkai teátrumba, illetve ismét Újvidékre került. Csakhogy jött 1991-ben a délszláv háború, ami mindent megváltoztatott…
Ráckevei Annától épp az ellenkezőjét tudhattuk meg: azt, hogy ő kisgyerekkora óta színész szeretett volna lenni. Már annak idején az óvónénije is felfedezte, hogy milyen könnyen tanulja meg a versikék szövegét, s aztán általános iskolában már különféle szavalóversenyeken is folyamatosan megmérettette magát. Hiába ám a korai pályaválasztás, a Színművészeti (akkor még) Főiskolára csak negyedjére vették fel. Az érettségi és a felvétel közötti három évet azonban volt szerencséje a Nemzeti Színház Stúdiójában töltenie, ahol számára máig meghatározó kollégákkal játszhatott együtt, s ahol nagyon erős előadások születtek. Aztán a főiskolán Szirtes Tamás osztályába került, ezért szinte egyenes útja volt a Madách Színházba, ahol harmadévesen gyakornokként már játszott. Itt hat évet töltött el, majd hívták a Nemzetibe, ahol két évadon keresztül játszott. Majd a Művész Színház megalakulásakor oda szerződött. Többször volt szabadúszó is, de nagy örömmel tölti el, hogy immár tizennégy éve a Csokonai Színház társulatának tagja.
Kulin Borbála nem kívánta a Bakota Árpád felvetette problémát, a délszláv háborút megkerülni, s rákérdezett: mi volt a művésznél az a lélektani határ, amikor úgy döntött, hogy otthagyja a szülőföldjét, és átjön Magyarországra, Debrecenbe? A színész elmondta: ő annak idején gyerekként és fiatal felnőttként imádta az akkori Jugoszláviát, amely maga volt a paradicsom. Ötféle nyelven beszéltek az országban, háromféle vallás hívei voltak, de jó ideig senkit se érdekelt, hogy milyen nemzetiségű a szomszédja. Magyarként ők nem kisebbséginek, hanem nemzetiséginek számítottak, s ez azt is jelentette, hogy az általános iskolától az egyetemig végig az anyanyelvén tanulhatott. Aztán jött 1991, amikor ez a paradicsom egy pillanat alatt széthullott. Jött az infláció, devalválódott a fizetésük, s a színház művészeit sorra bevitték katonának. Légüres térbe kerülve, ráadásul teljesen elszegényedve, épp első gyermekét várva döntött úgy, hogy át kell jönnie Magyarországra. S a Csokonaiba az akkori igazgató, Lengyel György szerződtette, 1993-ban, s azóta is itt van…
Kulin Borbála Ráckevei Anna esetében arra is kíváncsi volt, hogy számára ebből a tizennégy évből az ötéves igazgatói ciklus mit jelentett? A művésznő elmondta, hogy ajándékként éli meg ezt az időszakot, mert rengeteg olyan új tapasztalatot szerzett, amit „csak” színésznőként nem szerezhetett volna meg. S azt gondolja, hogy nagyon sikeres öt évet zártak együtt Gemza Péterrel, az akkori művészeti vezetővel, a jelenleg regnáló igazgatóval. Hiszen ekkor indult el a Csokonai Ifjúsági Program, a MadgaFeszt, s ekkor kapcsolódtak be az öt országot magába foglaló vándorfesztiválba, a Transz/Missziókba is. S arra a kérdésre, hogy sokat elvett-e a kreatív energiáiból ez az időszak, Ráckevei Anna azzal válaszolt, hogy ezért is vállalt akkoriban jóval kevesebb, és csak kisebb szerepeket. Hiszen a színészség befelé koncentrálást igényel, egy igazgatónak viszont kifelé, a többiekre kell elsősorban odafigyelnie.
Kulin Borbála arra is kíváncsi volt, hogy volt-e olyan szerepe a két művésznek, amit az eljátszása idején sorsszerűnek vélt? Ráckevei Anna azt mondta, hogy úgy tapasztalja, hogy minden szerepe sorsszerű, mert mintha a saját létezése és a szerepei egymást formálnák. Bakota Árpád pedig úgy válaszolt, hogy nem feltétlenül a Hamletet kell eljátszani, hanem a Sírásót egy remek társulatban és egy kiváló rendezővel…
A fordított Kulisszák háziasszonya beavatta a nézőket abba is, hogy a színművészek korábban hogyan fogalmaztak a színészlétről. Ráckevei Anna egy vele készült interjúban azt nyilatkozta, hogy a színész nem más, mint egy gyurma, Bakota Árpád pedig azt, hogy minden egyes új szerep egy új fiókot húz ki belőle. Kulin Borbála azt kérte tőlük, hogy fejtsék ki ezt részletesebben is. Ráckevei Anna elmondta: véleménye szerint egy színész tud többféleképpen is működni. Attól függően, hogy milyen partnereket és a milyen rendezőt kap. Médiumként is létezhet, ha rá tud kapcsolódni a rendező világára, s építkezhet kizárólag saját magából is, függetlenül a külső hatásoktól. Sokszor cselekszik a próbákon ösztönösen, de aztán ezeket az ösztönből összeállt jeleneteket nagyon is tudatosan rögzítenie kell, hogy az előadáson már jó esetben ne hibázzon. Bakota Árpád számára minden egyes előadásnál és szerepnél az úgynevezett beszédváltási technikák a fontosak. Egy adott szöveg elmondásakor a hangszíneket kell jól váltani, hogy nem legyen papírszagú a szöveg. S ehhez persze megfelelő partner is kell, aki adott esetben szintén képes váltani, s az a jó, ha egymást inspirálják a váltásokra, a váltásoknál.
Ezen a rendhagyó Kulisszákon egyvalami nem volt rendhagyó: most is láthatott a közönség bejátszásokat különböző színdarabokból. S most nem véletlenül azokat a jeleneteket nézhették vissza a jelenlévők, amelyekben az évek során Ráckevei Anna és Bakota Árpád együtt szerepelt. Így láthattunk egy-egy rövid bejátszást az Olympiából, a Jászaiból, az Augusztus Oklahomában-ból, és a Learből is. S a bejátszások közben nemcsak az adott darabok kapcsán mondták el az élményeiket a színművészek, hanem Kulin Borbálának arra a kérdésére is válaszoltak, hogy milyen érzés számukra, ha díjat kapnak. Ráckevei Anna elmondta, hogy neki nagyon jólesik ez a fajta elismerés, s erőt ad neki. Bakota Árpád viszont úgy nyilatkozott, hogy neki az jelenti a legnagyobb díjat, ha a kollégáitól jó visszajelzéseket kap egy-egy alakítása kapcsán.
A születésnapi este tortázással zárult, amelyre a most már az ennek a két művésznek a belső, személyes „kulisszáiba” beavatott nézők is hivatalosak voltak.
Gyürky Katalin
Hozzászólások