Pláne úr lustán pislogott a frissen csapolt sör fölött, nyilván nem sejthette, hogy hamarosan elrabolják a földönkívüliek. A presszóban remegve állt a hirtelen felmelegedett tavaszi levegő, hősünk enyhe másnapossággal küzdött, üres tekintettel nyomogatta telefonját, a falra felszerelt tévé képernyőjére ügyet sem vetett. Ivott egy unicumot, és máris jobb kedvre derült.
A készülék halkan mormolta a narrátor hangját, Pláne fel sem fogta, hogy miről szól a műsor, csak a dokumentumfilmben elhangzó nevek ütötték meg a fülét.
Rómeó és Júlia hallatán fel sem nézett, eleget tudott róluk, az évszázadok alatt kellően elcsépelt lett a páros szerelme, gondolta magában. No de Pierre Abellard és Héloise apátnő szerelmi levelezése, az már igen, abban már volt kraft! – állapította meg magában Pláne úr, és életében sosem volt nőkön tűnődött el.
A több mint nyolcszáz éves románc után megint a franciák, Napóleon került szóba a kisfilmben, és első felesége Josephine de Beauharnais. Pláne úr kért még egy unicumot a pultos nőtől, borravalót adott, és maga sem értette, miért, énekelni kezdett: „Gyere Josephine, gyere Josephine, elepedek érted”.
Ekkor vitték el először az idegen lények. A húszas években kötött ki, csak éppen a száz évvel korábbi húszas években. Színpadon állt Budapesten, Zerkovitz Béla operettjében, a Csókos asszonyban alakította Ibolya Edét, a jelentben Rica-Maca oldalán énekelte a méltán népszerű sorokat:
„Mióta a néger Baker sztár lett Párizsban,
A fekete láznak rabja lettem én.
Ha Josephine táncol mindenféle fázisban
Hónapos szobámnak, bármely szegletén
A fekete démon összes képét megveszem,
S csupa szerelemből feketét iszom csupán
Sose hittem volna, hogy még azt is megteszem,
Verset írtam hozzá tegnap délután.
Gyere Josephine, gyere Josephine,
Elepedek érted,
Gyere Josephine, gyere Josephine,
Ölelem a térded.
Az alakod rengő-ringó nád,
Örömében szült a jóanyád” – Pláne úr táncolt, a közönség tombolt.
Ismét jöttek az ufók, újra 2021-ben találta magát, egy belvárosi borozó mélyén dalolta, naná ugyanezt a dalt, most egy barátja oldalán, aki operetténekesként kereste a betevőt. Sanyi ismerte „Zsozefint”, ilyen a szakmai ártalom, Pláne úr ittasságában kereste a nóta felbukkanásának okát, nem sejtethette, hogy a kis zöld emberkék vastag ujjakban végződő keze van a dologban.
Egy másik barátja, aki már unta a hosszú pecek óta tartó, újra és újra ismétlődő, tánccal kísért performanszt, így kiáltott: „na de tudjátok egyáltalán, ki volt az a Josephine Baker?”
Telefonján „felütötte” a wikipédiát, és felszaladt homlokán a szemöldke. „Amúgy éppen ma van az évfordulója, hogy meghalt, 1975. április 12-én.”
A felolvasásból megtudták, „Joséphine Baker, született Freda Josephine McDonald (Saint Louis, Missouri, 1906. június 3. – Párizs, 1975. április 12.) afroamerikai származású francia énekesnő, táncosnő, előadóművész. 1937-ben lett francia állampolgár” – és a barátja egyre csak sorolta: „becenevei az angolban a Bronz Vénusz (Bronze Venus), Fekete Gyöngy (Black Pearl), és a Kreol Istennő (Créole Goddess) voltak. Franciaországban őt mindig La Bakerként ismerték. Baker volt az első afroamerikai nő, aki egy jelentős filmben játszott főszerepet. Ismert volt még a Civil Rights Movement (emberjogi mozgalom) támogatásáért az Egyesült Államokban (1968-ban Coretta Scott King a mozgalom vezetését ajánlotta fel, de Martin Luther King Jr. meggyilkolása miatt nem fogadta el); a francia ellenállás segítéséért a második világháború alatt kitüntetést kapott, így ő volt az első amerikai születésű nő, aki megkapta a legmagasabb francia katonai érdemrendet, a Croix de Guerre háborús keresztet” – mondta fennhangon, csak ne táncoljon már ez a két hülye.
Léha férfiakról léven szó, különös hangsúlyt kapott a lomha délutánban, hogy Josephine négy férjet, és jó pár női szeretőt elfogyasztott, emellett tizenkét gyereket is örökbe fogadott.
Az, hogy Ernest Hemingway azt mondta róla, hogy a legszenzációsabb nő, akit valaha látott, minden, valójában nem létező kétséget eloszlatott, micsoda istennő volt ez a fekete macska!
Az író szavain már nem mélázhatott el az erre nagyon is fogékony Pláne úr, mert újra ringlispílbe ültették az idegenek: előbb a vad Josephine karjaiban hevert, majd egy börtönben énekelt operettslágereket, később öntödei munkásként is eltöltött egy kis időt.
Az idegenek akaratából végül most egy laptopot bámult, bosszankodva, hogy az idézőjel után miért tesz pontot a masina, holott semmi szükség rá. Majd megdörzsölte a monitort.
Csak egy kis pöttynyi kosz volt, körömmel levakarható. Vagy az idegenek?
(Tamás Nándor)
Hozzászólások