Halál előtt, közben, s után

Tegnap majdnem megöltek. De komolyan. Egy barom. A rendszámát is tudom, KJF-6**. De kit érdekel a rendszáma, amikor majdnem megölt? Ugyanis nem készültem meghalni. Főleg nem egy zebrán, egy foszöld Toyota által. Éppen szorosan próbáltam beosztani alig létező időmet: kora reggel nagy sikerrel próbáltam kiszabadítani a fagyból az autót, aggódó szemekkel indítottam útjára életem párját, s reménykedtem, hogy ugyanezzel a mosollyal várhatom haza, amivel elindult, s integetett.
 
Amikor majdnem megölt ez a barom, akkor épp egy 32 tekercses budipapírral a hónom alatt tartottam hazafelé, akciós is volt, meg hosszabb távra terveztem, a halál nem volt benne a pakliban.

Akkor sem volt benne, amikor mosolyogva elindultam a zebrán, örültem annak, hogy szűk 3000-ből mennyi mindent vettem, s már az orromban éreztem a karácsonyfa illatát, láttam az ajándékokat a fa alatt, láttam a zöld lámpát, magam mellett egy lecsúszott asszonyt sárga camping biciklit tolva, majd hirtelen mindennél erősebben éreztem is valamit magam körül. Vélhetőleg ezt hívják a halál szelének. Kedves Olvasóm! Nem az űrben élek, tökéletesen tudom, hogy a debreceni közlekedési morál az maga a halál, s azt is, hogy a világon nincs annyi rendőr, amennyi tuskó megmozdulást nap, mint nap tapasztalunk a városban járva.

Ez viszont más volt. A majdnem gyilkosom rendszámtáblája a térdemet simította, nem fájt, nem éreztem szinte semmit. Pontosabban nagyon is éreztem mindent. A halál közelségét. Amikor csak a szemünk sarkában észleljük a bajt, de időnk, s lehetőségünk sincs cselekedni, s csak erre a Jóistennek nevezett transzcendensre vagyunk bízva budipapírral, kenőmájassal, tejföllel, réteslappal együtt.
Majdnem meghaltam. Éreztem. Gyorsan jött az autó, s rossz fékek esetén, most egészen biztosan nem írnék jegyzetet erről. Majdnem gyilkosommal rossz volt összenézni, mert láttam az arcán a döbbent mondatot: „basszameg, ezt majdnem kinyírtam.” S láttam a szemén azt is, hogy nem sokat ér életében az életem. Körülbelül annyit, mint számomra az övé: semennyit.

Ahogy átértem a zebrán, elkezdett leperegni előttem eddigi életem filmje. Jó volt látni. 18-as karika nem árt hozzá, de jó volt. S még nálam volt a budipapír, a kenőmájas, a tejföl, a réteslap.
Megtámaszkodtam egy oszlopnál, és számba vettem, hogy mi lett volna, ha egyetlen pillanat alatt élő emberből rendőrségi közleménnyé változom, s néhány sorban mutatkozik meg nemlétem, valahogy így: „halálos gyalogosgázolás történt Debrecenben. A jelenleg rendelkezésre álló adatok szerint egy személygépkocsi vezetője nem adott elsőbbséget egy, az úttesten szabályosan áthaladó gyalogosnak, aki az élettel összeegyeztethetetlen sérüléseket szenvedett, a helyszínen életét vesztette.” Ez a rémálmom, tudják? Az, hogy rendőrségi közleménnyé változom egyetlen tufa barom miatt.
 
Az oszlopnak támaszkodva végiggondoltam, hogy mi lett volna, ha a tepsiben, egy sz@rdarabként folytatom pályafutásom. A kollégáim talán megrettennek, páran talán meg is könnyeznek. A családom kikészül, a feleségemnek új életet kell kezdenie, édesanyám belehal a bánatba, s lehetne sorolni.

Viszont az is érdekes, hogy mennyi mindenről lemaradtam volna, ha kilapítanak. Nem tudtam volna hazavinni a budipapírt, a tejfölt, a kenőmájast, a réteslapot. Nem lett volna számomra céges évzáró buli, nem tudtam volna lányokat szédíteni, fiúkkal iszogatni, vaddisznó pörköltet enni sztrapacskával, nem tudtam volna a taxiból kiszállva meghúzni a bokám. Sanszom nem lett volna arra, hogy gyönyörködjek a gyermekeimben, hogy megpuszilhassam a feleségem, hogy értelmet nyerjen az élet.

Mindezt persze lehet negligálni, azt is lehet mondani, hogy „jaj, hát egy kis figyelmetlenség bármely sofőrrel előfordulhat, emberek vagyunk,” meg hasonlók.
Én viszont azt mondom, hogy ha autóba ülünk, s közlekedünk, akkor legyünk ott, legyünk jelen, legyünk képben, s nem utolsó sorban legyünk emberek. Mert ott nem lehet hiba. Mert ha egy kicsit is hibázunk, az életekbe kerülhet. A feleségem már alszik. Megyek én is.