Másképp. Shakespeare szellemiségét semmiképp se megtagadva, mégis másképp. Szikszai Rémusz debreceni Rómeó és Júlia-rendezése láttán végig ez a másképp-érzet hatotta át a lelkemet, s ennek az érzetnek az oka a többszörös hangsúlyeltolásban keresendő.
Szikszai darabja Shakespeare klasszikus feldolgozásaihoz képest ugyanis alapvető pontokon láttatja máshogy a több évszázados történetet. Ezért a dráma legfontosabbnak vélt eleme: a feudális értékrendet képviselő szülők, és a reneszánsz életszemlélet szerint élő (élni akaró) gyerekek ellentéte sem marad meg ilyen tisztán kivehető, egyértelmű konfliktusnak. S ez azért következhet be, mert Szikszainál a hangsúly nem ezen a konfliktuson, hanem a két család közötti gyűlöletet továbbhagyományozni „kénytelenek”, és az ebből a gyűlöletből kilépni, ezzel szemben másik világot felépíteni szándékozók ellentétén van. Hiszen – mutat rá a darab a két világháború közötti időszakot megidéző díszleteivel és jelmezeivel, a Mussolini kinézetű herceggel és kíséretével, s főleg a Hitler-kinézetű Tybalt alakjával, akit Mercs János játszik – a gyűlölet, a megmagyarázni lehetetlen gyűlölet fenntartása nem életkor függvénye. Nem kell hozzá idősnek, a szülők generációját képviselőnek lenni. A Rómeótól alig idősebb Tybalt is ezt képviseli, ezt „kénytelen” továbbvinni, hisz ebbe nőtt bele, ezt a hagyományt élteti. A gyűlölet világából pedig, ha ki akar belőle valaki lépni, azt csak radikális úton, meneküléssel teheti meg, mégpedig a szintén megmagyarázhatatlan, mert az itt megcsontosodott gyűlölethez hasonlóan szintén irracionális szerelemhez „futhat”. Vagy az egyik világ működik, vagy a másik, átmenet közöttük nincs, gondolhatnánk, ám ezzel – s ezt tudta Shakespeare, s nagyon is jól tudja Szikszai Rémusz – még semmi sincs megoldva. A dolog ennél jóval bonyolultabb, hisz a gyűlölet világa nem engedi el megtorlás nélkül az ellene szerelemmel lázadókat. Mindig benyújtja a számlát.
Ám a számla benyújtása se ennyire egyszerű, amit ismét a rendező hangsúlyáthelyezései igazolnak: végig azt tapasztaljuk, hogy hiába nem megengedett a gyűlölet világában élő szülők szemében a szerelem, annak működésére „testközelből” nem tudnak hatni. A két világ képtelen találkozni egymással, mert találkozásukhoz nincs meg a közös nyelv. Ezt leginkább a Capulet-család „működése” bizonyítja. Szikszai rendezésében a Capulet-szülőket nem úgy látjuk, mint a gyermekük akaratát egyként elnyomó szülőpárt, hanem egy hatalmi mechanizmus részeként, ahol a hatalom csak és kizárólag a férj, Capulet kezében van. Szalma Tamás játéka kiválóan érzékelteti, „ki az úr a háznál”: hol teljesen ignorálja a feleségét, hol megalázza, hol a szexuális tárgy mivoltát érzékelteti, akit akkor és úgy használ, amikor és ahogy épp a kedve tartja, sőt, az is előfordul, hogy a lánya engedetlenségéért is a feleségét okolja. Így nem véletlen, hogy Capuletné is egy maga építette világba menekül: folyamatosan csúszik bele az alkoholizmusba, így tiltakozván férje erőszakos magatartása ellen. (Zeck Juli remek alakítása). De Capulet úrként, hatalmi pozícióját maximálisan érvényesítendő bánik a dadussal is, akinek a karaktere Oláh Zsuzsa lebilincselő játékának köszönhetően az egyik legerősebb a színpadon. Capulet verésig fajuló őrjöngése, dühkitörése azonban egy helyütt nem működik: Júliával nem tud mit kezdeni. Gyűlölet-nyelve annyira távol áll a fiatal, szerelmes, s szerelmében naiv kislány nyelvezetétől, hogy – akár egy Csehov-drámában – szó szerint elbeszélnek egymás mellett. Ezért nem lehet közöttük igazi konfliktus sem. Mert a lány apjától való félelme nem egyenlő, nem keverendő össze a konfliktussal.
De ha a szülőknek nincs a gyermekeik világát megfékezni képes „nyelvük” – ilyen értelemben nem véletlen, hogy a Montague-szülők egy szót se beszélnek fiukkal, Rómeóval –, lesz rá „nyelvezete” a tőlük eggyel fiatalabb generációnak. S itt lesz ismét fontos Tybalt szerepe: ő fogja a Rómeóékéhoz közelálló generáció tagjaként elsőként benyújtani a „lázadásért” a számlát: mégpedig Mercutio, a Rómeó világához elvileg közel álló Mercutio meggyilkolásával. Elvileg – jelzem -, mert Szikszai e ponton is jócskán megcsavarja az eredeti történetet. Mercutio ugyanis – aki az eredeti darabban Benvolióval (Papp István) együtt a teljes odaadást képviseli afelé, aki Rómeó – itt kifigurázza, folyamatosan karikírozza barátja szerelmi érzéseit, romantikus beállítottságát. Mercutio személyében egy igazi tesztoszteronbombát látunk a színpadon, akinek fiatal felnőttként sokkal inkább a szexualitáson, mint az éteri szerelmen jár az esze. S Szikszainál a vesztét is ez a commedia dell’ arte jegyeit magán viselő „alakítása”, ez a bohém életszemlélete okozza: annyira nem veszi komolyan a Tybalttal való párbajt, annyira abban is csak a kalandot, az izgalmas, de túlélhető veszélyforrást látja, amit „meg kell lovagolni”, hogy arra az utolsó pillanatig nem gondol, hogy ebbe bele is lehet halni. Szikszai rendezésében Mercutiónak ez a rendkívül erős jelenléte, nagyon erős személyisége (Kiss Gergely Máté zseniális ebben a szerepben) már-már elfeledteti velünk azt, hogy itt Rómeó és Tybalt szólalkozott először össze. Úgy érezzük, hogy nem Rómeó és Tybalt ellentéte, hanem a Mercutio és Tybalt konfliktusa erősebb: mintha a bohém világ még a szerelem világánál is jobban bőszítené a gyűlölet áthatotta Tybaltot, ezért a számlát Mercutiónak nyújtja be, s ez fog katalizátorként hatni Rómeó, Paris és Júlia további sorsára. S bár a katalizátorral elindított folyamat próbál „gellert kapni” a dadus és Lőrinc barát tevékenységével, már nincs visszaút. Pedig a dada a maga sokszor naiv (vagy inkább álnaiv, s ezért annyira összetett) alakjával, s Lőrinc barát a Mészáros Tibor megformálta szintén feledhetetlen karakterével minden tőlük telhetőt megtesznek.
Mészáros Tibor játéka azért is kiváló, mert az ember és a hivatása iránt elkötelezett pap belső konfliktusát rendkívül hitelesen érzékelteti. Emberként – s ezt képtelen titkolni – imádja a fiatalokat, s mindent megtenne Rómeó és Júlia boldogságáért, ugyanakkor papként „meg van kötve” a keze. Ezt a kettősségét szimbolizálja, hogy a templom előtt – amely a díszlet forgószínpados megoldásnak köszönhetően egyként kiváló Júlia-erkély, hercegi palotához vezető lépcső vagy a Capulet-család házának egy része – emberként ülteti a virágait, de abba a földbe, amely a virágai éltető közegét jelenti, tudja, hogy papként embereket kell temetnie. S remek fogás, ötlet, hogy bárki, aki meghal, a halála előtt markol egy keveset ebből a földből…
Rómeó és Júlia is. De vajon ők hol vannak? A hangsúlyeltolások eredményeképp azt kell mondjam, hogy nagyon a háttérben. Az egész olyan, mintha nem is igazán róluk, nem az ő szerelmükről szólna a történet. Ha valamit, akkor az ő jelenlétüket, az ő „hangsúlyukat” hiányolom a darabból. Mintha ők is, s a szerelmük is eszközzé válna ahhoz, hogy észrevegyük: a gyűlölet világa örök, megdönthetetlen, s ők kevesek ahhoz, hogy ezt megdöntsék. Félreértés ne essék, nem a Rómeót alakító Vecsei Miklós, s a Júliát alakító Szakács Hajnalka játéka kevés. A szerepük lesz kevés ebben a rendezői koncepcióban. S hogy mennyire kevés, azt Mercutio és a dada mellett Lőrinc barát előtérbe helyezése mutatja a leginkább: Szikszai olyasfajta keretet ad Lőrinc barát „prológusával” és „epilógusával” a történetnek, ami Shakespeare-nél végképp nem szerepel. A két család ősi gyűlölködésének itt ő is konkrét áldozatává válik, de a halála előtt kimondja a fiatalok holtteste felett látszólag egymással békét kötő Capulet- és Montague-család tagjairól, hogy HAZUDNAK, hogy SOHA NEM FOGNAK KIBÉKÜLNI. Mert itt a gyűlölet az úr, az ok nélküli gyűlölködés képviselői kezében van a hatalom – szerelem, Rómeó és Júlia szerelme ide vagy oda.
Gyürky Katalin
Fotó: MTI
Hozzászólások