Aki a debreceni karneváli hét forróságban kínált programdömpingje helyett vagy mellett egy hűvös moziteremre és egy jó filmre (is) vágyik, annak javaslom, hogy térjen be az Apolló moziba az Emmanuel Gillibert rendezte Szoba gyerekkel kiadó című francia vígjátékra.
Ahogyan azt a francia, könnyedebb hangvételűnek hirdetett filmektől megszokhattuk, ezen alkotás esetén is arról van szó, hogy a felszínen egyszerűnek tűnő történet mögött komoly társadalomkritika húzódik. Hasonlóan a szintén ezen a nyáron nagy sikert aratott, közel azonos műfajú és stílusú Papás babás című mozihoz, a szüzsé itt is azt boncolgatja, hogy a férfiak – ezek szerint a francia férfiak is – mennyire képtelenek „felnőni”, azaz még negyven körül is felelősségteljes emberként viselkedni. Egészen addig, amíg – hogy egy közhellyel éljek – az élet olyan szituáció elé nem állítja őket, amelynek hatására egyszer csak elkezdenek megkomolyodni.
S igen, ugyanúgy, mint a Papás babás című filmben, mindez itt is kisgyermekek „közreműködésével” történik meg.
Akkor, amikor a bulizós, csajozós életet élő Antoine (Arnaud Ducret) lakótársa külföldre költözik, a férfi kénytelen a szobáját valaki másnak kiadni albérletbe. S persze „dögös” nő jelentkezésére számít, akit meg is kap Jeanne személyében (a Papás babás című filmben szintén főszerepet játszó Louise Bourgoin alakításában), ám Jeanne „csatolt részekkel”, azaz két pici gyerekkel érkezik, hisz épp akkor válik a szintén megbízhatatlan és szintén negyven körüli férjétől.
Ha a film felszíni és felszínesnek mondható rétegét nézzük, azonnal, az első perctől fogva kikövetkeztethető a hollywoodi happy end: hogy ez a két ember, a felelősségteljes családanya és szorgalmas munkaerő, és a magától minden komoly dolgot azonnal eltoló fickó a kényszerű együttélés során valamilyen úton-módon úgyis összejön. Ám a film érdeme éppen az „összejövés” közbeni – több rétegben nyomon követhető és tetten érhető – társadalomkritikában keresendő.
Amilyennek ezt a férfit a film ábrázolja, attól bizony az életkedvünk is elmegy: tényleg ennyire gyerekes, ennyire éretlen a mai középkorú férfi?- tesszük fel óhatatlanul a látottak alapján a kérdést. S bizony azt érezzük: Jeanne joggal kérdezi meg tőle, hogy hány éves is valójában, amikor ugyanúgy PlayStation-ozik, mint Jeanne nyolc éves fia, s ugyanúgy a McDonald’s Happy meal-menüjét fogyasztja. A gyermekmenü, valamint a férfi által szintén „kajált” tucatfilmek szerepeltetése a filmben pedig a cizellált néző számára a társadalombírálat még egy szintjére rávilágít: a „műanyag” kajákat és az egyszer használatos filmeket is nagyban kritizálja. Az ezeket fogyasztó Antoine-t megismerve már nem is csodálkozunk, hogy amikor Jeanne egy alkalommal szívességet kér tőle, cserébe az szexet követel, úgy, hogy gyermeteg módon elő is adja a vágyait. Aztán persze közli, hogy csak viccelt, de a látványon valahogy nagyon nincs kedvünk nevetni…
Jeanne-nak sincs, aki egy idő után úgy dönt, hogy otthagyja ezt a tutyimutyi alakot. Aki ekkor azonban – lásd az élet közbeszólására vonatkozó, fentebb említett sztereotípiát – végre elkezd gondolkodni… Végre konkrét értelemben kezd felelősségteljes lépéseket tenni. Átvitt értelemben pedig futólépéseket, melyeknek köszönhetően a felszínes történet a társadalombírálattal is képes összeérni, mégpedig a tucatfilmek kritikája és a repülőtéren való futás motívumának szintjén. De azt, hogy a végén a sablonos „futásjelenetet” vajon el tudja-e kerülni az épp észbe kapó Antoine, javaslom, már fejtsék meg Önök. Nézzék meg ezt a nyári hőségben valóban felüdülést jelentő francia filmet. Ezúttal sem fognak csalódni.
Gyürky Katalin
Hozzászólások