Hányás, vizelés Debrecen belvárosában – együttérzés nélkül

Teljesen általános. Nekünk legalábbis így telnek azon órák, amikor igazán csak ketten, meghitten, vasárnaponként együtt tudunk idehaza lenni. Ezen hangok nélkül azonban valahogy sosem telik el a vasárnap. Vagy öklendezés kíséri, vagy konkrét okádás, vagy egyezkedés arról, hogy kinél hány gramm van, s miből; de valahogy sosem nyugodt és meghitt.

Valószínűleg másnak is így telik. Annak is akinek a gyermekei ezt az ocsmánykodást hallják, korhatárra és a normális életre tekintet nélkül.
 
Le kellett szaladnom a boltba (van ilyen), s megláttam a körülöttünk lévő vasárnapi valóságot.

Elb.szott sorsú emberek részeg csoportja tobzódott azon a padon, melyeket mi szoktunk felújítani azoknak, akik tavasztól őszig szívesen üldögélnek a szabadban.

Ezen a padon ültek ezek az emberek, kannás bort vedeltek, szivarkát, kukákból kipiszkált, elszívott csikkeket szívtak, trágárul beszéltek, szidták a hideget. Mentem a bolt felé, s az átjáróban az egyikőjük hányt, a másik éppen pisilt, a harmadik pedig kiabált, hogy fosnia kell.  

Semmiféle sajnálatot, semmilyen együttérzést, semmiféle szolidaritást nem tudtam érezni. Sajnálom, képtelen voltam. Elnézést kérek érte. Tudom, hogy az lenne az elvárható, az illő, hogy belemélyedjek, elszörnyülködjek az ő sorsukon, de most vasárnap ez nem ment.

Nem ment, mert nem láttam semmilyen emberi viselkedést, emberi megmozdulást. Olyat láttam nőtől, férfitól, amit még egy állat is visszafogottabban intéz. Felfordult a gyomrom embertársaimtól. Felfordult a gyomrom attól, hogy ez egy vasárnap délelőtt Debrecen belvárosában megengedhető. Legalábbis ha nem is támogatott, de tűrt. Vagyis ezt lehet. Legálisan. Tilosban állni, csikkeket eldobni meg nem. Vagyis éveken át senki nem tesz semmi hatékonyat az efféle minősíthetetlen viselkedés ellen.  Vagyis ez tolerálható. Vagy nem?