Üt, vág, rúg és harap, amikor valamivel felidegesítik – ha egy mondattal kellene jellemezni, akkor így foglalnám össze a Kontroll nélkül című német filmdráma hősének, a kilenc éves kislánynak, Benninek a reakcióit, amelyekkel a környezete „kihívásaira” reagál. Ám mindezek a dühkitörések nagyon súlyos lelki sérülések következményei, s ezt az elsőfilmes Nora Fingscheidt valami elképesztő szuggesztióval tárja elénk.
Az állandó orvosi felügyelet alatt álló kislánnyal, Bennivel (Helena Zengel) akkor találkozunk, amikor a Gyermekjóléti Szolgálat már kiemelte a családjából: a másik két, kisebb testvérét védendő, a szolgálat úgy látta jónak, hogy a kislánynak intézetben a helye, ahol nem károsíthatja a saját családját az agresszív viselkedésével. Ám a film arra világít rá, hogy valószínűleg ezzel tették ennek a gyereknek a legrosszabbat: hiszen ő semmi másra nem vágyik, mint az édesanyjára (Lisa Hagmeister), aki azonban láthatóan kifejezetten örül annak, hogy „lepattinthatta” a problémás gyerekét az állam szociális szférájának.
Az állandó anyahiánytól szenvedő gyermek ugyanis így még agresszívebbé válik, s gyakorlatilag kézről kézre adják az egyes intézmények: sehol se bírnak vele, mert mindenhol kárt okoz – vagy a társainak, vagy a nevelőinek, vagy pedig saját magának. Ennek a kék-zöld foltokkal állandóan teli szerencsétlen gyermeknek a sorsát azonban két szociális gondozó valóban a szívén viseli: az egyik az a Bafané (Gabriela Maria Schmeide), akit láthatóan – egy gyönyörű jelenetben elsírva magát – sokkal jobban megrendíti a gyermek sorsa, mint a vérszerinti anyjáét, a másik pedig az a fiatal Micha (Albrecht Schuch), aki elvileg a kislány iskolai kísérője szerepét kellene, hogy betöltse, de jó értelemben túl messzire megy az általa csak „harci törpének” becézett Benni „megmentése” érdekében. Annyira messzire, hogy azzal már a saját, két pici gyerekkel rendelkező családját is veszélybe sodorja, nem beszélve arról, hogy az állásával is játszik.
S az is rendkívül tanulságos, hogy amikor ez a kislány szeretet érez – a fent említett két személy kapcsán ez egyértelműen tetten érhető – azonnal „kenyérre kenhetővé” válik. Ám a film azt a csapdát is láttatja velünk, hogy a „megmentése” eszközét, a szeretetet ez a kislány miért nem kaphatja meg sehonnan sem. Az anyjáról, ugye, elég hamar kiderül, hogy a „pasizásai”, illetve a másik két gyereke sokkal fontosabb annál, minthogy a legnagyobb gyermekével bármit is óhajtson kezdeni, a szociális gondozóknál viszont előírás, úgymond munkaköri leírás, hogy nem kerülhetnek túlságosan közel érzelmileg a gondozottjukhoz. De hogy a kislánynak ebbe a „szabálysértésbe” majdnem sikerül belevinnie Bafanét és Michát, az mutatja, hogy amíg a többi gondozóját csak „nevelőnek” vagy „nevelőnőnek” hívja, ezt a két embert megtiszteli azzal, hogy a keresztnevükön szólítja őket.
A kislány sorsa azért is rendkívül érdekes nekünk, magyar nézők számára, mert kiviláglik belőle, hogy a német gyermekjóléti szolgálat mennyire becsületesen végzi a dolgát. Hogy tényleg nem akarják elengedni ennek a kislánynak a kezét, még a legdurvább kirohanása után sem, ahol már konkrétan egy másik kislány életére tör… Hogy igen: minden követ megmozgatnak, amit csak lehetséges, hogy ez a gyerek ne kerüljön elmegyógyintézetbe, amíg egy mód van rá.
Arra is nagyon odafigyelnek, hogy a kislány akkor válik a leginkább agresszívvé, amikor valaki az arcához ér, ezért fokozottan kerülik Benninek ezt a testtájékát. Az anyja szerint Benninél ez egy csecsemőkori trauma miatt alakult ki, amikor valaki pelenkát szorított az arcához. Nos – bár ennek a traumának az eredőjét nem árulja el a film –, látva az anyát, nem lennék meglepve, ha azt a bizonyos pelenkát annak idején ő szorította volna oda a kisdede arcához…
Az elsőfilmes Nora Fingscheidt alkotása a tartalma mellett amiatt is megdöbbentő, ahogy a kislányt Helena Zengel megformálja. Ha benne van mindez az agresszivitás, akkor az félelmetes, ha viszont mindezt „csak úgy” el tudja játszani, akkor neki egyértelműen a színészi pályán kell majd felnőttként is maradnia. Illetve: az egyébként eseménydús film helyenként olyasfajta kimerevített pillanatokkal dolgozik, amelyek még inkább érthetővé tudják tenni az ezért a gyermekért aggódó Micha és Bafané belső lelki tusáit.
Javaslom, hogy ne hagyják ki ezt a tényleg szívszorító filmet. Amely ez esetben egyáltalán nem hatásvadász módon szívszaggató, hanem az elmesélt története jogán az.
Gyürky Katalin
Hozzászólások