A hosszú hétvége alatt több kulturális programom volt, tudom mások kertet rendeztek, kirándultak, vagy nagytakarítottak, ám én élményeket gyűjtöttem. Igazán szubjektív beszámolóval érkezem a Most vagy soha! filmről és egyéb programokról.
Bár nem a magyar közönséget lázban tartó mozifilm volt az első, amit megnéztem, mégis arról írok először. Igyekeztem kerülni a már megjelent kritikák olvasását, amiatt, hogy semmilyen információ ne befolyásoljon, de ez igen nehéz volt, hisz az elkészítés időszakában folyamatában nyomon követtem a filmet, és igaz akkor még senki nem látta, de mégis sokaknak határozott véleménye volt róla. Némi infóval és nagyfokú nyitottsággal és a korszak iránti tisztelettel ültem be az Apolló moziba. Na, meg előző este néztük meg a Kőszívű – A Baradlay legenda című musicalt a Főnix Arénában és a szünetben volt alkalmam Vranyecz Artúrral beszélgetni, akitől megtudtam, ő is szerepel a filmben. Emlékszem még arra az időre, amikor Szente Vajk (A Kőszívű musical író rendezője, a Most vagy soha! forgatókönyvírója) és Vranyecz Artúr számtalan darabban játszottak együtt a régi Csokonaiban.
A film története adott, az író Petőfi kultusza köré szőtte az 1848-as márciusi eseményeket, megjegyzem zseniálisan. A bohém ifjakkal induló történet igen szórakoztató a baljós díszletezés ellenére is. Én azonnal elhittem, hogy ez bizony a korhű Budapest. Tudom, abból a büdzséből lehetett is saras várost építeni, de nem ezt szeretjük a filmekben? Jó, ha minden ott van, amitől hitelesebb lesz a sztori. Mert itt van sztori, olyan, amit látva egy percet sem unatkoztam. Szerettem, hogy a nagy történelmi hőseink emberi oldalát is megmutatták. Pali (Vasvári Pál) nőcsábász hírében állt, és ebből kaptunk is ízelítőt, vagy akár Jókai Mór megfontolt személyisége is átsejlett a forradalmi hangulaton. Sorolhatnám még, akár magával Petőfi jellemrajzával folytatva, de fontosabbnak érzem kiemelni, hogy itt bizony a szereposztásból csillagos ötöst érdemelnek az alkotók. A fiatal hősök mellett minden kis és nagy szerepre remekül választottak színészt. Az meg, hogy felvillant Mercs Jánosunk, és hallhattuk Dánielfy Zsoltot (Csokonai Nemzeti Színház művészei) és hogy a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatójaként láttam viszont Vranyecz Artúrt külön öröm volt számomra. A Berettyán fivérek nagy kedvenceim lettek, a Kőszívűben Palvicz Ottót játszó Berettyán Sándor, aki most Degré Alajos szerepében tűnik fel és természetesen a testvére Berettyán Nándor, aki Petőfit varázsolja elénk. Csak halkan jegyzem meg, hogy balmazújvárosiak a fiúk. Én bevallom Petőfi minden szavát elhittem és azt feltételezem, hogy a mai fiatal lányok szívét úgy megdobogtatja majd ez a karizmatikus fiú, akinek a bajuszt is meg tudom bocsátani, hogy az új nemzedék leendő anyái boldogon nevezik majd a gyermekeiket Sándornak, hisz a nevek körforgásában lassan letűnnek a Milánok és Olivérek, jöhetnek a Sándorok és a Pálok.
Ne feledkezzünk meg Szendrei Júliáról és a csodálatos Mosolygó Sáráról, akiből akcióhőst faragtak. Ez a – korábbi információim szerint csak múzsaként funkcionáló női karakter – olyan szerepet kapott, amit eljátszani sem volt könnyű, de a mai kor szellemével abszolút kompatibilis. Jó lett volna, ha már akkor ilyenek lehettek volna a nők, de arra, hogy „harcoljunk” még most sem képes mindenki. Nem áll szándékomban párhuzamot állítani a jelennel, és a nők elleni erőszakról értekezni, épp ma nem, de volna mit változtatnunk a társadalmunkban ez ügyben: ez bizony tény. A filmben megmutatott Júlia remek idol lehet ma is, és emiatt hálás vagyok, hogy így láthattam.
A kritikákban említett más filmekből való „lopás” erős kifejezés, de valóban fellelhetők bizonyos alapelemek, amiket már láttunk korábban, így én is megemlítek egyet, amely lehet, hogy nem annyira izgalmas, ám ez is Szendrey Júliához köthető (aki a kedvencem) és engem a helyzet megmosolyogtatott. Amikor Júliát elkapják a „nagggyonrosszarcú” alvilági alakok, akkor a 2010-es Aranyhaj és a nagy gubanc mese ugrott be, amikor is Aranyhaj a kocsmában a haramiákat kérdezi: „Nektek talán nincsenek álmaitok?”. Itt vált nekem Júlia Disney hercegnővé, de ezt egy cseppet sem bántam. Sikerült piedesztálra emelni egy történelmi mellékszereplőt, azzal, hogy az akcióvonal középpontjába helyezték, és lehet, hogy történelmileg hiteltelen, de jó példát mutat a lányainknak és valljuk be, hogy ebben a socialmediás silányságban kellenek az igazi példaképek. Ha ez nekünk 6,5 milliárdba került ám legyen, csak adjunk valami pluszt is a gyermekeinknek, inkább mint még egy újabb értelmetlen plakátkampány.
Szerettem a film zenéjét és az operatőri megoldásokat, hogy kicsit hazafelé húzzon a szívem. Hangsúlyozom a véleményem nem filmkritika, hisz ahhoz nem értek, ez egy szubjektív nézői élmény alapján megfogalmazott vélemény.
Nem tudom nem párba állítani a Kőszívű musicallel, hisz azt is Szente Vajk neve fémjelzi, és sok az átfedés. Egyrészt ugyanaz a történelmi kor, és a színészek közül is sokak szerepelnek a filmben is. Debrecenben a Baradlay fivéreket Fehér Tibor, Ember Márk és Veréb Tamás játszotta, és Richárd szerepében hasonló karaktert kellett alakítania Fehérnek, mint Vasvári Pálként a fent említett filmben, és ezt a figurát a színészkedvenc zseniálisan hozza. A darabban szereplő színésznők, kiemelve Gubik Petrát, mindannyian tehetségesek, és jó látni az új generáció leendő óriásait Latinovits árnyékában.
Ha már az utánpótlásról beszélünk nem mehetek el szó nélkül a Debreceni Egyetem Odeon-Zenetheatrum Abigél előadása mellett. Némileg elfogultan, ám objektivitást magamra erőltetve mondom, hogy az új generációs színészek figyeljenek, mert az utánuk érkező tehetségek már a sarkukban vannak. Az, amit a Csáki Szabolcs rendezésében láttunk az Odeon deszkáin, a félig amatőr/félig profi, gyermek és felnőtt tagokból álló társulat előadásában, az bőven elfér ebben a sorban. A debreceni közönség örülhet, hogy ilyen produkciók születnek ebben a városban.
Azt gondolom a kultúra arról kellene, hogy szóljon, hogy épüljünk, fejlődjünk és a látásmódunk formálódjon és mindegy mennyire van célkeresztben egy-egy film, könyv vagy előadás, arra koncentráljunk, ami jó és azt vegyük ki belőle, ami megérint és bennünket erősít. Zárásként: nem az a lényeg ki a postás, hanem hogy mi van a levélben.
Hozzászólások