A hagyományos cirkuszi szemfényvesztést maga mögött hagyó, illetve a megszokott cirkuszi elemeket átértelmezve felhasználó Recirquel Újcirkusz Társulat Cirkusz az Éjszakában című előadásának beharangozója a következőről tájékoztat bennünket: „A Cirkusz az Éjszakában történetében a társulat tagjai közös utazáson vesznek részt, megkísérlik elérni és beteljesíteni az emberiség ősidők óta áhított vágyát: a repülés tudományának elsajátítását”. A piros orrú bohócokhoz, zsonglőrökhöz, oroszlánokhoz, lovakhoz és lóidomárokhoz szokott cirkuszba járó közönség már ennél az ajánlónál felkaphatja a fejét: társulati tagok? utazás? a repülés tudománya? Igen. Mert mindaz, amit ez a közel másfél óra nyújt nekünk, nemcsak, hogy a legtöbb, eddig a cirkuszról gondolt konvenciótól mentes produkció, hanem olyan, káprázatos artistamutatványok nyelvén megírt, színházi előadásnak is beillő élmény, ahol a szereplők lenyűgöző alakításán kívül az élő és az instrumentális zene, a képi és a hangeffektusok is a tökéletes hatást támasztják alá.
„Eltűnt minden: a cirkusz, a sátor, a manézs” – közli velünk az előadás elején a narrátor, Siménfalvy Ágota, és ez a mondat legalább kétértelmű. Utal egyfelől a fent említett utazás céljára: arra, hogy ezt az elveszett vándorcirkuszt hivatottak megkeresni a darab szereplői. Ugyanakkor utal arra, hogy a hagyományos cirkusz ugyan innen tényleg eltűnt, de ami „maradt”, az a csapat mivoltuk ellenére is igazi jellemek, személyiségek szerepeltetése a színpadon, akik félelmetes, halált megvető bátorságról árulkodó mozdulataikkal egy olyan „mesében” való részvételre buzdítanak bennünket, amelynek az eltűnt vándorcirkusz megkeresésén túl az igazi tétje, valódi célja a határok feszegetése. Számtalan értelemben. Fizikai szinten a test határainak feszegetése, ahol a kötélen, a trapézon, a póznán, a keréken belül és kívül – Vági Bence, a társulat vezetője remekül felépített szüzséjének értelmében – repülni próbálnak a hősök. „Nem megy, pedig próbáltam” – közli velünk több alkalommal is a narrátor – „mire elképzelném, hogy repülök, már koppan is a cipőm sarka” – folytatja, ám ennek ellenére mindenki megpróbálkozik vele, s bizony vannak olyan pillanatai az előadásnak, amikor a különböző eszközök, vagy a másik ember fizikuma segítségével ezek a hihetetlen izomzattal és test-tudattal rendelkező művészek valóban „játszi könnyedséggel” szárnyalnak.
Ám érdekes módon épp a trapéz, a kerék, a pózna, a rúd alkalmazása fog átvezetni bennünket a határfeszegetés fizikai síkja után, illetve azon keresztül annak pszichés síkjára, hiszen a kellékek – cirkuszi szakkifejezéssel rekvizitek – itt nem pusztán használati tárgyak (s az újcirkusz ebben is eltér a hagyományostól), hanem az előadóművészek számára ugyanolyan partnernek tekintendők, mint a művésztársak, s ugyanúgy érzelmileg viszonyulnak hozzájuk, mint az embertársaikhoz. S azt tapasztaljuk, hogy a lelki értelemben vett határfeszegetésükben, pszichés repülési kísérletükben ezek az eszközök hol segítik, hol viszont kifejezetten akadályozzák őket – attól függően, hogy az adott személy önmagával, vagy az embertársaival épp milyen viszonyban van. Harcban áll-e a másikkal, vagy épp kibékült vele. Szereti, vagy épp a pokolba kívánja a másikat. Együtt repülnek-e tovább, vagy az egyikük földet ér, s nem szárnyal már tovább.
Az előadás epizódszerű jelenetei ilyesfajta viszonyokra világítanak rá. Amikor például a két, azonos ruhába bújtatott artista közül – akik az én „nézetem” szerint ikerpárt alakítanak – az jut fel a rúd magasabb pontjára, azaz az fog a kellék segítségével repülni, aki erősebb, aki kitartóbb, aki képes úrrá lenni a saját, s egyben gyengébb ikertestvére határain, ott a „testvérek” közötti hierarchia miatt a rúd is egyértelmű, hogy kinek engedelmeskedik jobban. Ellentétben azzal a kerékkel, amelyen az egyik fiú kívül s belül is egyaránt szeretne repülni, ám egyszer csak rá kell jönnie, hogy ott nem más, mint maga az eszköz a legyőzendő fél, amelyik sokáig nem hagyja magát. Ám amikor mégis engedelmeskedni kezd az embernek, amikor megadja magát neki, érezzük, hogy megszűnnek a határok: a fizikai, szellemi és lelki határok egyaránt. Hogy beköszönt a minden lehetséges állapota.
A két férfi között zajló jelenet, valamint az egyedül vívott harc és határfeszegetés mellett azonban abból az epizódból, ahol két lány és egy fiú van jelen a színpadon, igazi szerelmi dráma is kibontakozik: abból, hogy a fiú a maga erejéből, mindenféle kellék felhasználása nélkül, melyik lányt emeli épp a magasba, azaz épp melyik lánnyal akar szárnyalni, az ő szerelmi vívódását, harcát, döntésképtelenségét, illetve a lányok elbizonytalanodásait, majd újabb önbizalomhullámait, „egy repülés erejéig” tartó fellángolásait érezzük. S mindezen pszichés határfeszegetéseket azért érzékelhetjük, mert ezeknek a művészeknek a testükön, az elképesztő fizikai erőnlétről és állóképességről tanúságot tévő testükön kívül a mimikájuk is mindent elárul. Ahol a leginkább bohóckinézetű fiú arcára is kivetül, hogy mit is érez a mellette lévő lány iránt. A határfeszegetés tehát szimbolikus utazás is: utazás saját maguk mélyére, a saját maguk megismerése érdekében, s utazás a másik megszerzése, meghódítása vagy épp eltaszítása érdekében.
Mély szellemi és pszichikai mondanivalóval telített alkotás tehát a Recirquel Újcirkusz Társulat előadása, amelynek felfogásához és feldolgozásához bizonyos érettség, bizonyos életkor mindenképp szükséges. Ezért nem tartom szerencsésnek, hogy sok helyütt – itt Debrecenben is – gyerekeket ültetnek be az előadásra. Ők ugyanis azon kívül, hogy micsoda fantasztikus hajlékonysággal rendelkeznek ezek a határokat feszegető fiatalok, a mutatványok mögött megbúvó tartalmakat még nem érzékelik. Még nem érthetik. Nem tudnak mit kezdeni a narrátor olyan típusú mondataival, mint például „a vágy csak addig szép, amíg el nem érheted” – amely mondat egyébként az egész előadás mottójául is szolgálhatna. Ezért az előadást én tizenhat-tizennyolc éven felülieknek ajánlanám. Őnekik, illetve ettől a korosztálytól felfelé viszont nagyon. Annak érdekében, hogy az, aki még soha nem próbált meg szárnyalni, repülni – azaz kicsit másképp élni, másképp gondolkodni, mint amit eddig megszokott -, ennek az előadásnak a láttán merje megtenni. Merje feszegetni a határait. Annak pedig, aki képes a szárnyalásra, azért ajánlom, hogy a belső utazása még teljesebb, még üdvözítőbb legyen.
Gyürky Katalin
Hozzászólások