A debreceni Apolló mozi 6. Magyar Filmszürete keretében, 2022. január 27-e és február 11-e között nemcsak az előző két év magyar mozgóképes terméséből láthat impozáns válogatást a néző, hanem az úgynevezett Kitekintő retró vetítés szekcióban régebbi, kevésbé és jobban ismert alkotásokat is újra megnézhet. Az örökzöld, és sokak által kedvelt Jób lázadása mellett ebben a válogatásban január 29-én a Száműzöttek című dokumentumfilmet is meg lehetett tekinteni. Ez utóbbi alkotás vetítésén jártunk.
A film egyfelől azért izgalmas, mert két magyar rendező, Gyöngyössy Imre és Kabay Barna olyan témát dolgozott fel annak idején, 1991-ben, amely ugyan nem magyar vonatkozású, de a mondanivalója, a benne szereplők sorsa univerzális, általánosan érvényes helyzetet tár elénk. Az úgynevezett volganémetek vagy volgai németek hányattatásai, a film készítése idejéig is elhúzódó kálváriája az alapja a dokumentumfilmnek, de ha jobban belegondolunk, a benne megfogalmazott fájdalmak, a gyűlölet vezérelte tettek, a különböző nemzetiségek együttélési problémái kapcsán ez az alkotás egy, ma is sajnos létező és gondot okozó helyzetre világít rá.
A dokumentumfilm elején a film készítői mindazok számára, akik nincsenek tisztában azzal, hogy kik is azok a volganémetek, részletes információval szolgálnak. Aki nem hallott még róluk, megtudja, hogy a Volga mentén II. Katalin cárnő jóvoltából, 1762-ben telepedhetett le a német ajkú lakosság, akik 1924-ben a köztársaságukat is megalapíthatták. Azonban a II. világháborúban, a németek ellen harcolva Sztálin 1941-től szisztematikusan üldözni, a lakóhelyükről deportálni kezdte a volganémeteket. S bár a készítéséig 1941 óta fél évszázad telt el, Kabayék filmje azt mutatja meg, hogy ezeknek az embereknek miért nem rendeződhetett azóta sem a sorsa.
Két testvér, Mathilde és Maria Bock a film forgatásakor az épp végnapjait élő Szovjetunióhoz tartozó Kazahsztánban él. A mezőgazdaságból, főleg lótenyésztésből élő testvérpár viszonylagos anyagi jóléte azonban súlyos lelki sebekkel párosul. Főleg Mathilde részéről, aki a sztálini retorzió éveiben, az üldöztetés során elveszítette maga mellől az egyik kisfiát. S hiába, hogy van egy másik gyereke, s attól vannak unokái, sőt, már egy dédunokája is született, Mathilde nem nyugodhat bele abba, hogy azt se tudja, életben maradt-e a fia, s ha igen, most vajon hol, hogyan és kivel él. Illetve, a másik nagy fájdalma, hogy – oroszul is tökéletesen beszélve – látszólag a kazah környezet ugyan be- és elfogadta őket, de mindmáig hiányzik neki a Volga, az ottani és akkori élete, s megfogadja, hogy még a halála előtt valahogy visszatelepül oda a családjával.
Mindebben természetesen támogatja a nővére és az egész családja, így a két asszony útnak is indul, hogy az egyik, egykoron a volgaiak számára működtetett szovjet börtön területére visszatérve érdeklődjön, hogy tud-e valaki valamit az egykoron Mathilde mellől elsodródott fiúról. A keresés eredményét nem árulom el, arra viszont mindenképp utalni szeretnék, hogy ez a jelenség mennyire általános volt a volganémetek körében. A filmből ugyanis megtudjuk, hogy naponta vagy tizenöt asszony zarándokolt még 1991-ben is a területre a leszármazottait vagy a hozzátartozóit keresve. Azt pedig, hogy a leszármazottak is vágynának vissza eredeti családjukhoz, jól mutatja, hogy egy fiatalember pár perc beszélgetés után gyakorlatilag fiául kínálkozik Mathilde számára…
A Volgához való visszatelepülést, mint modern szóval élve „projektet” azonban Mathilde már nem élheti meg. A nővére azonban az elhunyt húga családjával hazatér. Csakhogy, amit az egykori lakóhelyén tapasztal, arra Mathilde egyik unokája, Olga is azt mondja, hogy jobb, hogy a nagyanyja nem élte meg. Az ott élő szovjetek részéről ugyanis zsigeri gyűlölet fogadja őket, ami rávilágít arra, hogy sajnos mennyire nem tud békében élni egymás mellett két különböző nemzet. Arra a megalázásra, ami a Bock családot éri egykori lakóhelyén, szavak sincsenek. Arról Kabayék filmjének képei árulkodnak. Elég, ha az egykori német templomokat, a volt német színház épületét, vagy a volganémetek végső nyughelyét, a temetőt láttatják ezek a felvételek. S akkor még nem beszéltem az anyanyelv megőrzésének ilyen helyzetben kialakuló nehézségeiről. Ugye, hogy nem feltétlenül csak a volganémetek helyzetéről szól ez a film? Lehet, hogy a dokumentumfilm forgatásakor ez a „csak” még érvényes volt, ma, a migráns-emigráns modern világban ez biztosan nincs így.
Azt gondolom, hogy épp a mai helyzet ismeretében volt remek ötlet, hogy a Kitekintő szekcióban ezt a filmet is levetítette az Apolló mozi a 6. Magyar Filmszüret keretében. Akik látták, sokáig emlékezni fognak rá, az biztos.
Gyürky Katalin
Hozzászólások