A debreceni Csokonai Színház 2016/17-es évadának egyik sorozata, a Nemzeti Pódium-estek keretében Földes László Hobó zenés dokumentum-drámáját, A Gulag virágait tekinthették meg az érdeklődők január 24-én a Horváth Árpád Stúdiószínházban.
A szovjet lágerekben tartózkodók életét feldolgozó előadás azt a hiányt kívánja pótolni, amely a történelemnek ezzel a szegmensével kapcsolatban mind a mai napig fennáll. Amíg a náci haláltáborokban történteket és az 1956-os eseményeket jó néhányan feldolgozták, a szerző véleménye szerint a politikai megtorlásnak ezzel a válfajával kapcsolatban jócskán akad még tennivaló. Hobót a múlt e szegmensének minél szélesebb körű feltárására egy, az előadásban elhangzó orosz közmondás is buzdítja: „Ki a régit emlegeti, fusson ki a fél szeme, aki pedig elfelejti, annak mind a kettő”. A minél tényszerűbb és élethűbb feldolgozás érdekében a szerző és előadóművész pár évvel ezelőtt személyesen is ellátogatott a lágerrendszer egyik helyszínére, a Perm melletti 36-os táborba.
A Perm-36-ban átélt élmények közül talán a legmeghatározóbb az alkotóművész számára az volt, hogy a borzalmas körülmények, a hó, fagy, hideg, a kevés élelmiszer, az aranybányában kemény munkával töltött hosszú napok, hetek, hónapok ellenére, vagy tán épp ezek miatt a lágerben virágzott a művészet. Versek, dalok, történetek százai-ezrei keletkeztek, s sokszor csodával határos módon jutottak ki a táborokból, s maradtak fenn az utókor számára a leghitelesebb dokumentumokként: „a vers volt az az éltető erő, ami életben tartotta az odahurcoltakat”. Ezért nyilván nem véletlen, hogy Hobó ebben az előadásban szintén egy költőt testesít meg. Azt a Vladiszlav Hobót, aki árvagyerekként nőtt fel, intézetben nevelkedett, majd Moszkvába kerülve elvégezte a színművészeti főiskolát. Az 1960-as években járunk, a Brezsnyev-érában, amikor ezt a költő-színészt az egyik moszkvai metrómegállónál letartóztatják, s így kerül az egész Szovjetuniót behálózó lágerrendszer Perm mellett található táborába.
Az előadás kezdetén a költő-színművész már a táborban tartózkodik. Itt meséli el, hogyan lett a szovjet rendszernek ő is az áldozatává. A hol prózában, hol dalban, hol pedig versben előadott, teljes mértékben valóságosnak ható élettörténetet a hangulatában nagyon is hozzáillő tangóharmonika kíséri. (Pál Lajos a harmonikájával végig jelen van a színen, s játszik, rendületlenül.) Vidnyánszky Attila rendezése egyik fő érdemének éppen azt tartom, hogy a teljesen élethű körülményeket sugalló díszlet: a kaszárnya, a priccsek, a félhomály, a földön szétszórt, rokonoknak küldendő levelek, valamint a különböző hangeffektusok: a hátborzongató hatású kutyaugatás, a géppuskarecsegés, és a rabokat ideszállító vonat zakatolásának fel-felmorajlása ellenére a darab mégis egyre abszurdabbá válik, a léthelyzet abszurditását egyre erőteljesebben képes a tudtunkra adni. Miközben minden továbbra is a valós, megtörtént tényeken alapul. A valóságost az abszurditással ötvöző eljárást pedig az előadás szüzséjének zsenialitása adja: a magasságával és énekhangjával a többiek közül kiemelkedő bárdot a lágerparancsnok kulturális felelőssé teszi, s megbízza a november 7-ei ünnepség műsorának összeállításával. Azaz olyan abszurd feladat elé állítja, melyben az őt és a rabtársait elítélő rendszert kell, egy kultúrműsor keretében, éltetnie.
A kultúrfelelős így hozzákezd a lehetséges szereplők válogatásához, illetve „bekéri” azokat a szövegeket, verseket, amiket a rabtársai a fogságban alkotnak. Így kerülnek elő azok a Hobó által a Gulag virágaiként aposztrofált művek, amelyeket azonban már nem a kultúrfelelőst megtestesítő Hobó, hanem színésztársa, Rácz József fog elénk tárni. A valóságos és az abszurd sajátságos keverékének köszönhetően a szövegek, amelyeket a színművész elmond, elszaval, elénekel, vagy épp tánccal is illusztrál, egytől-egyig valóságos, a lágerből kikerült, kulturális örökséget képező emlékek és kordokumentumok. S az előadásnak ezen a pontján szembesülünk azzal, hogy a lágerrendszernek nem kevés, mintegy 800 000 magyar fogvatartottja is volt, s bizony őközülük is sokan fogtak tollat a túlélés, a megmaradás érdekében. Nagy Jenő Fekete patak, vagy Dr. Szőlősi Tibor: Kárpátaljai miatyánk valószínűleg eddig sokunk számára teljesen ismeretlen versei mellett Eörsi István versidézetei is helyet kapnak az előadásbéli „szövegválogatás” során, hogy azután a lágert járt nagy orosz szerzők, Vaszilij Grosszman vagy Varlam Salamov egy-egy szövegrészlete is el- illetve felhangozzék.
S ha eddig a valóságos, és dokumentumként is szolgáló szövegek által a lágerlét valóságának abszurd bemutatásában volt részünk, a kultúrműsor készítésének következő fázisában már teljesen átcsúszunk az abszurditásba. Mind a szüzsé, mind pedig a színpadi megformálás és jelenlét tekintetében. Az ünnepség előkészületei közben ugyanis egyszer csak ki más léphetne színre, mint „Lenin elvtárs személyesen”. Rácz József lebilincselő játékának köszönhetően pedig már nem tudjuk eldönteni: még mindig a lágerben fogvatartottak közötti szereplőválogatáson tartózkodunk, amelynek során valaki Leninnek öltözik, s őt akarja eljátszani, vagy a vezér tényleg visszajön kísérteni a lágerbe, amikor bebalzsamozott állapotban, egyenesen a mauzóleumából, az átlátszó üvegkoporsójából lép elénk. A színművész itt eléri, hogy az érzékelés határai a nézőkben teljesen elmosódnak: hol Lenint látjuk, aki még csokoládét is oszt az őt hallgató „népének”, hol egy szerencsétlen alakot, aki lehet Lenin is a maga raccsolásával és csetlés-botlásaival, de lehet az a színészi képességek híján lévő fogvatartott is, aki őt akarja eljátszani. Rácz Józsefnek ebben a jelenetsorban nyújtott fergeteges alakítása, azt hiszem, a színházi szakma teljes odafigyelésére számot kéne, hogy tartson.
S ha a valósból, a valóságosból indultunk, s csaptunk át az abszurdba, az előadás végén – Vidnyánszky kiváló arányérzékének köszönhetően – ismét visszacsúszunk a valóságba, a valóságosba. A költő lágerbéli halálával ugyanis még nincs vége a produkciónak. Hobó visszatér, s elmondja a lágerrendszer egyik központját képező térségben, Kolimában termő vörösfenyő ágának a történetét. Amelyet valaki légipostával a lágerből Moszkvába küldött, ahol az, miután vízbe tették, újjáéledt. Azaz ez a fenyőág Moszkvába „befutva” a rengeteg haláleset és a borzalmak utáni továbbélést, a továbbélés lehetőségét szimbolizálja. Ahogy a Hobó szerezte és Vidnyánszky rendezte est is eléri a célját: az emlékezés többé meg nem kérdőjelezhető jogosságára és létjogosultságára, valamint a múltbéli események feldolgozására, mint túlélési, továbbélési lehetőségre mindenképp felhívja a figyelmet.
Gyürky Katalin
Hozzászólások