1944 tavaszán a magyar zsidóság is megtapasztalhatta a lengyel izraeliták sorsát. A vidéki zsidóságot elképesztő hatékonysággal gyűjtötték össze a gyorsan kijelölt gettók falain belülre, majd innen indították el a transzportokat a Birodalom különböző területein található táborokba.
A II. világháború utolsó évében, januártól májusig lassan minden tábor felszabadult, és a felszabadítók szeme elé tárult a koncentrációs táborok valósága. A sokszor 35-40 kilósra lefogyott embereket több hetes kórházi kezelés után tudták hazaengedni, ahol azzal szembesültek, hogy otthonaikat lebombázták vagy idegenek foglalták el azokat. Már az komoly trauma volt számukra, hogy embertelen körülmények közé kerültek, elveszítették a létbiztonságukat, szétrombolták családjaikat, és a szétszakított családok tagjai sokszor semmi információval nem rendelkeztek egymásról, de a társadalomba való újbóli beilleszkedés is komoly problémának bizonyult.
Az átélt szörnyűségekről, az állandó félelemről, az éhezésről, a kisemmizettségről, a veszteségekről a túlélők nagy többsége évtizedekig hallgatott, a gyermekeik, unokáik nem tudtak arról, mit éltek át felmenőik. Az elszenvedett bántalmak apró nyomokban köszöntek vissza: amikor egy gyerek nem ette meg az ételt, amikor nem viselkedett rendesen, amikor nem figyelt a szüleire, akkor egy-egy intelemben, szóban megjelent az átélt üldöztetés során felgyűlt sérelem és fájdalom. (Ha én ilyen ételt ehettem volna…. Edd meg az ételt és adj hálát érte, hogy nem kell megtudnod, mi az éhség!… Ne feltűnősködj!… Nem beszélünk a családunkról! … )
Itt felmerül néhány kérdés: átörökíthetőek egy adott generáció traumái? Valahol le kell csapódnia a megtapasztalt szörnyűségeknek? Amennyiben igen, hány generáció fogja hordozni ezek nyomait úgy, hogy ő maga már nem tapasztalt meg még csak hasonló szenvedést sem? Miért van az, hogy kutatások szerint kimutatható tény, hogy a holokauszt túlélők leszármazottai sokkal hajlamosabbak a poszttraumás stresszzavarra, a depresszióra, mint azok, akiknek nem volt részük az üldöztetésben? Miért szenvednek evési zavarban, szorongással azok, akik nem élték át fizikai valójában a haláltáborok mindennapjait?
Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors című könyvében a generációkon átívelő, sejtszinten öröklődő traumákról olvashatunk. Az, hogy a XX. század történelmi eseményei (a gazdasági válság az I. és a II. világháború, magyar területek elcsatolása, a holokauszt, a hadifogság, a deportálások, , az ’56-os forradalom) milyen nyomokat hagyhattak a családok működésében, mindenképpen érdekes a szakemberek és a családjuk múltját kutató magánemberek számára is.
Ha egy ki nem mondott feszültséget éveken, évtizedeken hordozunk magunkkal, vajon kinek ártunk leginkább? A rendszernek, amely teret adott a szenvedéseknek? Vagy az egyénnek, aki az elszenvedője volt az erőszaknak? Tényleg átörökíthetők az utódokra a negatív élmények? Meddig kell nyögnie a társadalomnak az előző században megtörtént eseményeket? Hogyan lehet ténylegesen lezárni egy fejezetet, mely nemzeteket, társadalmi és vallási csoportokat, családokat és egyéneket érintett?
Január 27-én a Holokauszt emléknapján ezekkel a kérdésekkel is szembesülhettünk, holott biztonságosnak tűnő távolból, 77 év messzeségéből emlékezhettünk meg azokra az emberekre, akik átélték a II. világháború kegyetlenségét.
Hozzászólások