Kevin Costner színész-rendező nevére először a Farkasokkal táncoló című, azonnal kultfilmmé váló alkotásnál lettem először figyelmes: kamasz voltam, és elbűvölt az a világ, amelybe ezzel a westernjével el tudott röpíteni. Aztán gyorsan jött a kiábrándulás, amikor pár évre rá a gyakorlatilag nézhetetlen Waterworldöt, azaz a Vízvilágot létrehozta. E kettős élményem mérlegét kívántam a sztárral kapcsolatban most, pár évtized elteltével megvonni magamban akkor, amikor beültem a régóta hirdetett, idén Cannes-ban versenyen kívül bemutatkozott legújabb filmjére, a szintén western műfajában készült Horizont: Egy amerikai eposzra.
Eleve tudtam, hogy ez ennek a négyrészesre tervezett, hatalmas költségvetéssel és stábbal készült filmnek csak az 1. epizódja, így nem vártam tőle semmiféle befejezettséget, lezárást. Gondoltam, elindul a sztori, amely az 1860-as években az amerikai polgárháború árnyékában az indián őslakosok és a fehér telepesek viszálykodásán alapul.
A mintegy háromórás, csodálatos fényképezési technikával készített, a klasszikus western műfaját minden ízében hozó alkotásnak azonban rögtön az első fél órájában rájöttem: a Costnerrel kapcsolatban meghúzandó mérlegemen ez ugyan nem fog segíteni, mert az alkotás valahol a zsenális Farkasokkal táncoló és a minősíthetetlen Vízvilág között helyezkedik el. A sztorija ugyanis meglehetősen hullámzik: mivel ez csak egy sorozat első része, elindulnak benne olyan történetszálak, amelyek nyilván a további részekben bomlanak majd ki, ám látunk olyan jeleneteket és szereplőket is, akiket egyszerűen nem tudunk hová tenni, feltűnnek, majd el is tűnnek, és a film utolsó képkockáin látható, következő rész előzeteseként értelmezhető fináléban sem jelennek (újra) meg. Ez persze rögtön eredményez némi következetlenséget a szüzsé terén, így – mivel én minden egyes alkotásban hajlamos vagyok a pozitívumokra koncentrálni – elsősorban azokra a karakterekre igyekeztem figyelni, akik vissza-visszatérnek már itt, az 1. részben is, és érdemes is a sztorijukkal „menni”.
Talán a fentiekből is érzékelhető, hogy több szálon és több helyszínen játszódik Costner mozija. Járunk a San Pedro-völgyben, Montana Territóriumban, Wyomingban, Nyugat-Kansasben, s egytől egyig a fehér – az indiai őslakosok körében csak „sápadtarcúként” emlegetett – amerikai telepesek, valamint az őslakosok harcába ütközünk, úgy, hogy egy-egy helyszínen a „sápadtarcúaknak” inkább a magánélete kerül előtérbe.
Nő lévén persze engem ez utóbbi sokkal jobban érdekelt, mint a véres, lövöldözős jelenetek sora, és ez ügyben Costner rendezése fenn is tudta tartani a figyelmemet. Mert épp a Costner maga játszotta Hayes Ellison, aki többedmagával érkezik egy felépítendő városba, keveredik bele a helyi könnyűvérű nővel, Marigolddal (Abbey Lee) egy szerelemi viszonyba. Ám ez a fiatal, kikapós menyecske egy másik magánéleti szálnak is a részese, amely egy másik telep problémáiból, egy másik, korábban látott történetszálból húzódik idáig. A két szál Marigold általi összekapcsolása önmagában izgalmas, és még izgalmasabbá teszi a rendező azáltal, hogy ebben az 1. részben nem is tudjuk meg a sztori végét. Egyszer csak Marigold hagy egy búcsőlevelet, eltűnik, és Ellison is folytatja útját, ki tudja, merre és hová. Talán majd a 2. részből erre is fény derül, mert ez a vonal tényleg kíváncsivá tett. Ahogy nem közömbös számomra egy másik, szintén nőket is érintő szüzséelem. Rögtön a film elején egy óriási mészárlásnak lehetünk tanúi, ahol az apacsok a fehérek által épp felépített telepet a földig rombolják. Nem sokan élik túl a rohamot, két nőnek, egy anyának, Frances Kittredge-nek (Sienna Miller) és a lányának, Lizzynek (Georgia MacPhail), akik a férfi családtagjaikat egytől egyig elveszítik, azonban ez sikerül. Őket egy arra járó amerikai osztag fogadja az oltalmába, és itt elindul a frissen megözvegyült anya és az osztag hadnagya, Trent Gephardt (Sam Worthington) között, valamint a kamasz lány és egy kiskatona között is „valami”, aminek kifejletét nyilván megint a 2. részből fogjuk jobban megismerni.
Összességében tehát elmondható, hogy bizonyos következetlenségek mellett nézhető, élvezhető Costner legújasbb westernje, bár a Farkasokkal táncoló színvonalát meg sem közelíti. Olyat valószínűleg csak egyszer lehet, lehetett készíteni az életben. Mindenesetre én kíváncsian várom a Horizont: Egy amerikai eposz folytatását, amire nem is kell olyan sokat várni, hisz augusztusban már ez is látható lesz a hazai mozikban.
Gyürky Katalin
Hozzászólások