Óriási meglepetést keltett, amikor idén februárban a Debrecen labdarúgócsapatának vezetősége Huszti Szabolcsot nevezte ki az NB II-ben jelenleg első helyen álló együttes edzőjének. Az 51-szeres válogatott középpályás, aki a Bundesligában, a francia, az orosz és a kínai bajnokságban is futballozott, mindig is a magyar futball sokat bírált személyisége volt. Huszti nagyon ritkán adott eddigi pályafutását összegző nagyinterjút, most az Origónak megtette ezt, s ebben a beszélgetésben minden felmerülő kérdésre őszintén válaszolt. Az interjút teljes egészében az Origótól vettük át, szerzője lantos Gábor.
„Nem zárom ki azt, hogy egyszer edző leszek, de az életem a futball nélkül is rendben van” – ezt 2013-ban nyilatkozta a Nemzeti Sportnak. Ehhez képest 8 évvel később az egyik legnagyobb hagyományokkal rendelkező magyar klub kispadján találta magát, a Debrecen edzője lett. Mennyire érte váratlanul, hogy felkérték a DVSC edzőjének?
Szerintem óriás dolog, hogy a DVSC vezetősége vállalta annak a kockázatát, hogy egy teljesen kezdő edzőt ültetett a kispadra. Ami az egykori nyilatkozatomat illeti: arra tényleg büszke lehetek, hogy nem kell megélhetési edzőként dolgoznom. Amikor a Vidi játékosaként 2019 őszén az Újpest elleni meccsen elszakadt a keresztszalagom, akkor már tudtam, hogy ebből a sérülésből aligha lesz visszatérés. Ambíciózus embernek tartom magam, mindig ott volt a fejemben, hogy valamit csinálnom kellene, nem csak otthon üldögélni. Egyszer a Vidinél egy edzésen űztem, hajtottam a csapatot, akkor mondta nekem az ottani tréner, Marko Nikolics, hogy van bennem olyan képesség, amely az edzői munkához kell. Ez a mondat a mai napig a fejemben van. Hogy Debrecenben lehetek edző, az hatalmas lehetőség, de felelősség is egyben.
Attól nem félt, hogy itt csak bukni lehet? Hiszen kimondva-kimondatlanul kötelező célként tűzték ki a feljutást. Márpedig, ha ez nem sikerül, az tényleg bukás, nem? Viszont, ha feljutnak, akkor senki sem fogja megsüvegelni, azt mondják, hogy ezt bárki megcsinálta volna. Nem lehet ezt könnyű feldolgozni.
Nem, de az alapvető célt, a feljutást a csapat teljesíteni fogja, s ezzel a Debrecen visszakerül oda, ahova való: az NB I-be. Én most csak arra koncentrálok, ami a dolgom, hogy az öltözőben át tudjam adni a gondolataimat, hogy a játékosok megértsék, mit akarunk a stábommal. Jobb lett volna persze úgy átvenni a csapatot, hogy van egy hathetes felkészülésünk – ez nem adatott meg. A DVSC-t két vereség után vettük át a stábommal. Elég nehéz volt ez a helyzet, mert a játékosok akkor nem voltak abban a fizikai állapotban, mint amiben lenniük kellett volna a téli felkészülés után. Most, a válogatott szünet alatt próbáljuk magunkat utolérni. Ennek a csapatnak nagyon jó a játékosállománya. Én teljesen nyugodt vagyok, bízom a srácokban. Azt már látom, hogy mind a fiatalok, mind az idősebbek fogékonyak arra, amit az öltözőben átadunk nekik, 100 százalékosan beleállnak a munkába. A legfontosabb persze az eredmény és az, hogy mindez egyensúlyban legyen a jó játékkal.
Én nem szeretnék úgy nyerni, hogy valaki előrevágja a labdát, aztán ott majd történik valami. Én egy rendszerben szeretném játszatni őket, ahol mindenki a helyén van, mindenki jól érzi magát, legyen az támadó, vagy védő.
Amikor elkezdte a munkáját, azonnal a fejéhez vágták, hogy nincs meg a megfelelő végzettsége, hogy C-licensszel, az MLSZ külön engedélyével ülhet csak le a padra. Mennyire bántották ezek a támadások?
Nézze, ha Pro-licenszem lenne, akkor is bántanának. Én a magyar futball egyik olyan személyisége vagyok, akit többször bíráltak, játékosként is az voltam.
Ez sosem érdekelt, sőt, motivált, mert ha valakivel állandóan foglalkoznak, akkor az csak számít valamit. Nekem egy a fontos, hogy a csapat győzzön, nem az én személyem a lényeg. Mindenesetre köszönöm az MLSZ-nek a lehetőséget.
Amúgy szükséges ez a papír? Nem lehet valaki ösztönösen jó edző mindenféle tanfolyam nélkül?
Szükség van a papírra, de természetesen vannak olyan dolgok, amelyeket könyvből sosem lehet megtanulni. Mindenképpen meg szeretném szerezni a Pro-licenszet, ám ebben a munkában nemcsak az elméleti tudás számít. Ugyanakkor az a tapasztalat, amelyet az ember egy Dick Advocaatnál, egy Niko Kovac-nál, egy Luciano Spalettinél megszerez, semmilyen tanfolyammal nem helyettesíthető. Nem szabad semmit egy az egyben lemásolni. A saját elképzeléseimhez kell igazítani azt a filozófiát, amelynek egy részét adják a tanultak, a másik részét pedig a tanítottak. Ehhez jön még a meccsek által adott tapasztalat. Nem vagyok régóta a Debrecen edzője, de itt mi már a rövid idő ellenére nagyon sok mindent megéltünk. Az első meccs előtt máris temettek bennünket, erre rúgtunk öt gólt Szegeden. Utána a Magyar Kupában a 122. percben jutottunk tovább hazai pályán a Siófok ellen. Majd kikaptunk a Vasastól itthon, ott tényleg nem játszottunk jól, nem érdemeltük meg a győzelmet. Utána Ajkán is vereséget szenvedtünk, pedig azon a meccsen domináltunk. Az ajkai meccsen az egyik belső védőnk hibája miatt kaptunk gólt, de ezért soha nem szidom le a focistáimat, mert mindig azt mondom, hogy merjenek hibázni. A vereség után már nem voltunk elsők a bajnokságban. Persze, stresszel ilyenkor az ember, de én nem megélhetési edző vagyok, nem izgulok amiatt, hogy felállíthatnak. Engem a saját ambícióm hajt, meg az, hogy segítsek a Debrecennek. Amikor játszottam, számtalanszor legyintettek rám, hogy mit akarok, majd pár nappal később 50 ezer szurkoló skandálta a nevemet Hannoverben. A Bundesligában. Ezek a pillanatok adják meg az ember hitelességét.
Bár Miskolcon született, a gyerekkorát egy Veszprém megyei kis faluban, Gógánfán töltötte. Azok az évek mennyire formálták a személyiségét?
Az álmaim között az szerepelt, hogy egyszer majd egy igazi nagycsapatban, egy topbajnokságban focizhassak. Édesapámnak sokat köszönhetek, annak idején Tapolcára vitt be a helyi Bauxitbányász csapatához. 14 éves voltam, amikor a Fradinál próbajátékon voltam, megfeleltem, ez volt az első nagy változás az életemben.
A középiskola alatt ingáztam. Kemény időszak volt ez a számomra. Négy órát buszoztam haza, négyet vissza. Szombaton a meccsem után felültem háromkor a járműre, este 7 után voltam otthon. Vasárnap a szüleimmel lehettem, hétfőn hajnalban a 4.40-es járattal indultam vissza Budapestre. A mai napig, amikor az M7-es bevezetőjénél elhaladok az egykori Osztapenko-szobor mellett, s felnézek, látom azt a 12 emeletes épületet, amelynek a tizedik emeletén a kollégiumban laktam. Összeségében azonban megérte, mert játékosként csodálatos karriert futhattam be. Remélem, edzőként is megadatik valami hasonló.
Pályafutásának melyik részét tartja a legnagyobb dobásnak?
Azt, hogy az első kínai szerződésem után újra vissza tudtam menni a Bundesligába. 2014-ben a Hannoverből szerződtem a Csangcsung Jatajba, majd onnan mentem vissza az Eintracht Frankfurt csapatába. A kínai szerződés aláírása után sokan leírtak, azt mondták, hogy most van vége a Husztinak. Ehhez képest Frankfurtban összesen egy meccsen ültem a kispadon, a többin mind játszottam.
Ha visszatekint a pályafutására, ma is mindent ugyanúgy csinálna, mint ahogy tette?
Igen. Nem sok választási lehetőségem volt a karrierem során. Most elmondok egy olyan dolgot, amiről nem beszéltem eddig.
A Zenit Szentpétervár játékosaként orvosi vizsgálaton vehettem rész a West Bromwich Albion csapatánál, mert az orosz és az angol klub megállapodott a kölcsönadásomról. Közel voltam ahhoz, hogy Premier League-játékos legyek. Sajnos az orvosi vizsgálaton megbuktam, találtak egy cisztát a térdemben és a derekamban, emiatt nem javasolták a leigazolásomat. Ugyan ez a játékban sosem akadályozott, mégsem érdemes ezt reklámozni, mert más érdeklődő klubot is elbizonytalaníthat. Jellemző a helyzetre, hogy miközben a WBA csapatának orvosiján nem feleltem meg, addig Hannoverben simán átmentem ugyanezeken a vizsgálatokon. Erre mit írtak rólam? Huszti nem ment el a Premier League-be, mert inkább a Szentpéterváron kapott nagy pénzéért üldögélt az orosz csapat kispadján. Ez nagyon rossz érzés. Vannak olyan dolgok, amelyekkel nem érdemes kiállni a nyilvánosság elé, mert az ember nem szeretne másokat kellemetlen helyzetbe hozni. Ami számít: a szüleim, a családom, a gyerekeim, meg a közeli barátaim – belőlük nincs sok – véleménye.
Sosem lettem volna olyan futballista, amilyenné váltam, ha mindig azzal foglalkoztam volna, hogy ki mit mond rólam.
Amikor Dárdai Pál szövetségi kapitány lett 2014 októberében, hívta önt a válogatottba?
Igen, de én akkor már nem akartam menni. Előtte Pintér Attila volt a szövetségi kapitány, ő is megkeresett. 2010 őszén írtam meg azt a bizonyos levelet, amelyben lemondtam a válogatottságot. Utána az akkori játékosok közül egyedül Juhász Roland állt ki mellettem, más nem. Nem éreztem úgy, hogy nekem feltétlenül helyem lenne a nemzeti csapatban.
Egy percig sem bánkódott, amikor látta a válogatottat a 2016-os Európa-bajnokságon?
Őszintén mondom, hogy nem. Nekem is megvolt erre a lehetőségem, akkor, amikor én játszottam a válogatottban, elbuktunk a selejtezőkön. Ezeket a dolgokat muszáj elengedni.
Ma már kevesen emlékeznek arra, hogy 2006. október 11-én ön is tagja volt annak a csapatnak, amely Eb-selejtezőn 2-1-re vereséget szenvedett Máltán. Ezt csak azért hozom fel, mert azokat a játékosokról, akik La Valettán játszottak, úgy beszéltek, mint a magyar futball összes bajának okozóiról.
Pedig Király Gábor, Juhász Roland és Gera Zoltán is ott volt a pályán, akiket 2016-ban ünnepeltek az Eb-n. Dárdai Pálról nem is beszélve, aki szövetségi kapitányként tényleg nagyon sikeres volt idehaza. Sokat gondolkodtam azon, miért nem tudtunk kiugró eredményt elérni, miközben a mi csapatunkban is bőven volt tartalék. Ha ezt a máltai meccset említette, az nekem pontosan olyan volt, mint a DVSC ajkai veresége. Hogy kikapsz egy olyan találkozón, ahol végig dominálsz, nálad van a labda, de mégsem sikerül semmi. Ajkán is kiállítottak tőlünk egy ember, Máltán meg Vanczák Vilmost. Ők vezettek, mi egyenlítettünk Málta ellen. Úgy mentünk ki a szünet után, hogy nyerni akartunk, mert éreztük, hogy az 1-1 is szégyen. Kikaptunk, de nem minden meccsen lehet nyerni. A Barcelona is ki tud kapni 8-2-re a Bayerntől. Ha egy Messit és egy Cristiano Ronaldót is tudnak szidni az emberek, akkor Huszti Szabolcsnak is el kell viselnie bármennyi és bármilyen kritikát.
Hogy viseli? Nehezen? Könnyedén?
Nem lehet mindenkinek megfelelni és én soha nem is akartam. Nyilván voltak, akik a stadionokban szidtak, de soha senki sem jött oda hozzám az utcán, hogy a szemembe mondja a kritikáját. Sokkal inkább azért jöttek oda, hogy adjak egy aláírást. Nekem például nincs semmilyen közösségi oldalam. Nem vagyok fent a Facebookon, nem teszek fel képeket az Instagramra. Sosem éreztem azt, hogy nekem bármit mutogatnom kellene. Tudom, hogy ezzel eldobok magamtól némi marketing lehetőséget, de nekem erre nincs szükségem. Én sosem voltam celeb. Én focista voltam és edző vagyok, olyan edző, aki jól megvan a maga által épített burokban és most sem erőlteti, hogy a média munkatársaival beszéljen. De tudom, hogy ebben a szakmában nem kerülhető meg,
Sosem felejtem el, amikor 2018 tavaszán a világ végén – de szó szerint ott, a kínai Jencsiben – egy hotelben találkoztunk. Akkor az ön csapata Guzmics Richárd együttese ellen játszott, ezért is mentem oda, Kínába. Beszélgettünk, már-már azt hittem, hogy nyilatkozni is fog nekem, amikor azt kérdezte tőlem: „És abban mi a jó nekem, ha adok most egy interjút?” Erre már nem is tudtam semmit felelni. Miért alakult ki önben ekkora távolságtartás a médiával szemben?
A feleségem néha azt szokta mondani, hogy eseteként antiszociális vagyok. Ilyen a jellemem, kevés embert engedek magamhoz igazán közel. Nem vagyok abban biztos, hogy ez rossz. Aki viszont közel áll hozzám, azért tényleg a tűzbe megyek.
Más lett volna akkor az élete, ha a magyar focit olyan körülmények veszik körbe, mint amilyenek most jellemzik a sportágat Magyarországon? Ha akkor is ennyire kiemelkedő az infrastrukturális háttér, ha akkor is ennyi pénz van a sportágban?
Ezt nehéz megmondani. Talán előbb tudtam volna robbantani, fiatalabb koromban mehettem volna ki külföldre. Ha például Niko Kovac az edzőm 21 évesen, talán még nagyobb karriert futhattam volna be. Idehaza sok tehetséges játékos van, de azt nem tudni, kiből mi válik. Lehet, hogy vannak olyanok, akik nálam is jobbak lesznek – nincs is ezzel semmi baj. De, hogy karakterben lesz-e valaki olyan erős, mint én voltam, ebben nem vagyok biztos. Nekem az volt nehéz, hogy fiatalon nem kaptam lehetőséget a Fradiban, de Sopronban NB I-es és válogatott játékossá váltam, köszönhetően többek között Dajka Lászlónak is, aki odavitt.
Haragszik a magyar edzőkre?
Nem, nincs miért. Én már csak az edzői munkámra koncentrálok. Amikjor játékos voltam, akkor is a pályán bizonyítottam, trénerként is ez a célom.
Belegondolt már abba, hogy hamarosan a Fradi-stadion vendégcsapatának kispadjára ülhet le egy Debrecen-Ferencváros mérkőzésen?
Bár ott tartanánk már. A stábomnak ez a célja, hogy odakerüljünk, az NB I-ben játszhassunk. Ez a történet nem rólam, nem Huszti Szabolcsról szól. Hanem azokról az emberekről, akikkel együtt dolgozom a Debrecen sikeréért. a játékosokról,Toldi Gáborról, Jeremiás Gergőről, Dombi Tiborról, Száraz Ádámról, Erdélyi Miklósról. Ez a mi csapatunk, mi minden nap azért kelünk fel, hogy a Debrecen és ezzel együtt ez a stáb sikeres legyen. Olyan játékot szeretnék látni, amelyet Szegeden nyújtottunk. Vagy az MTK elleni kupameccsen, ahol ugyan kiestünk, de a játékunkkal nem lehettem elégedetlen. Egy olyan együttes ellen voltunk pariban, amely az NB I-ben is szeret játszani és nem csak azzal foglalkozik, hogy védekezzen és elrugdossa a labdákat.
Végül, ma is megírná azt a levelet, amelyet 2010-ben megfogalmazott, s amiben végleg lemondta a válogatottságot?
Igen, meg. Vállalom minden szavát, minden mondatát. Aki azt gondolja, hogy azért írtam meg a levelet, mert megsértődtem, hogy lecseréltek, nagyon téved. Ültem én a cserepadon a válogatottban akkor is, amikor Lothar Matthaus, meg Erwin Koeman volt a kapitány. Én akkor is csak őszinte voltam, leírtam, ami foglalkoztatott.
Lantos Gábor/origo.hu
Fotó: dvsc.hu
Hozzászólások