Gondoltam, debreceniség ide vagy oda, írok egy hírt arról, hogy ma lenne nyolcvan esztendős a magyar labdarúgás mindezidáig egyetlen, lehet, még sokáig egyetlen Aranylabdása, Albert Flórián. A Fradi és a magyar válogatott ikonikus, az egész világ által elismert alakja, aki 2011-ben hunyt el, legendaként lelépve a planéta színpadáról. Megtörtént, mániám a régi nagyok felidézése, múlt nélkül nem létezik jövő.
Flóriról mindent elmondtak a krónikások, jómagam nem láthattam futballozni élőben, de például az 1966-os angliai világbajnokságon Liverpoolban, az Everton által birtokolt Goodison Parkban lejátszott magyar-brazilt bárki végignézheti, egy az egyben a legnépszerűbb videómegosztón. A „Császár” ott olyan játékot varázsolt a gyepre, hogy aki szereti a futballt, elalél. 3-1-re vertük a kétszeres világbajnok dél-amerikaiakat, és ugyan nem abban az évben, hanem 1967-ben magyar Aranylabdást ünnepelhettünk. Az más kérdés, hogy a Kádár-rendszer milyen ocsmányul elsunnyogta a díjátadást. Akkoriban még nem létezett ilyen jellegű gála, általában a főhősnek egy telt házas meccs előtt adták át a kitüntetést, de ez nálunk, a kommunista rezsim miatt nem valósulhatott meg. A tehetségtelenek trónjáról akkor is jött az ukáz, nem kilógni, nem kitünni.
Mivel a rendszer igyekezett minden egyéni sikert elhallgatni, a kollektív szocialista szellemet erősítendő, minden individualista törekvést derékba törni, az újságok szinte tudomást sem vettek Flóri Aranylabdájáról. Hol volt már akkor a Rákosi-féle, „minden sportsiker a kommunista tábort erősíti” jelszava, az úgynevezett konszolidálódó rendszer betojt attól, hogy lám, ki lehet törni a masszából, és a nemzet ikonját, jelesül Albert Flóriánt piedesztálra emeljék. Maradjon mindenki szürke, ez volt a jelszó.
1968 májusában magyar-szovjet meccset rendeztek, egészen addig nem kapta meg Albert a France Football szaklap által odaítélt Ballon d’Ort, addig csupán a sportot árgus szemekkel figyelők értesülhettek első kézből arról, hogy a „Császár” lett a kontinens legjobbja, ám aki esetleg nem olvasta a Népsport vagy a Népszabadság nyúlfarknyi cikkét, az a kofától, a trolivezetőtől, esetleg a postástól, a rendőrtől, a villanyszerelőtől hallott róla, de kétségkívül: hallott.
A mérkőzés előtt (CCCP) szó sem lehetett arról, hogy ünnepélyesen megkapja a díjat, a legvidámabb barakkban nem lehetett felfelé sem kilógni, ez döbbenet. Végül mintegy szégyenkezve, Albert szinte titokban, a Gundel étteremben vehette át az óvilág legnagyobb futballistáit megillető Aranylabdát. Hát így néztünk ki akkoriban, hölgyeim és uraim, plusz még wifi sem volt.
Abban pedig van valami végtelenül sorsszerű, ugyanakkor tragikus, hogy a Hobo Blues Band legendája, a Fradihoz és Albert Flóriánhoz ezer szállal kötődő, stílusteremtő basszusgitáros, a Hobo Blues Band oszlopa, Póka Egon éppen a „Császár” születésnapján ment el 68 évesen. A korszakos zseni születésnapján lépett szintet egy hasonló kaliber, aki számos magyar rockzenei klasszikus dal, lemez kiagyalója, megvalósítója és előadója volt.
A kilencvenes évek elején elromlott a walkman-em. Ezt majd kiguglizza az új nemzedék, de már az eggyel korábbi is. Akkor még nem elhajítottuk, ami nem működött – még nőben sem -, hanem igyekeztünk megjavítani.
A walkman – és sosem a nő – végül egy szerelőnél kötött ki, aki megcsinálta, és valami csillagászati összegért, 250 forintért visszaszolgáltatta. A szaki nem vette észre, hogy benne maradt a lejátszóban egy kazetta. Néztem, mi is ez? Hobo Blues Band – Oly sokáig voltunk lenn… Először a fürdőkádban ülve hallgattam, és felcsendült: ” Várok egy pohár italra, várom, hogy messze vigyen. Várok egy tiszta hangra, várom, hogy megsegítsen.”
Elmerültem a forró habokban. Majd jött a refrén: „Oly sokáig voltunk lenn, nem is tudjuk, milyen fenn.”
Isten veled Póka Egon Benedek, mi még nem is tudjuk, de te már igen, hogy milyen fenn. Köszönünk mindent!
(Tamás Nándor)
Hozzászólások